1 / Háromnegyed hat, ébredés, elérkezett újra a nagy nap!
Készülődés, lecuccolás a lépcsőházba, aztán fél hétkor indulás, cél ismét a Déli pályaudvar!
Tekerek a városon át, út közben, az alagút utcánál, becsatlakozik elém egy bringás, nagy pakkal a csomagtartóján.
A kalpagjáról, meg a szürke táskákról megismerem, Norbi az!
Gyorsan felzárkózom, majd fennhangon üdvözlöm.
Innen együtt haladunk tovább, több száz kilométert, hogy feltárjuk szemünk előtt kis hazánk egy újabb szegletét terveink szerint, most a Balaton körül tekergünk szűk két hetet.
7:10, egy órával korábban vagyunk, de nem gond legalább van hely a bringáknak is.
2.10 perckor leszállunk vonatunkról, Csajág, szegényes kis állomásán, és elindulunk a faluba.
A postánál megállunk, harapunk egy szendvicset, kis terefere a postás kisasszonnyal, vízvétel a postán, aztán indulás, Küngösön keresztül Berhidára, ahol kiszemel Norbi magának egy fodrászatot, a körforgalom mellett.
Azt mondja 10 perc, aztán fél óra után benézek már, nehogy elfarigcsálják az okos kis fejét a barátomnak.
Épségben találom, és megnyugtat, nemsokára elkészül a frizura.
Így aztán nemsokára folytatjuk is utunk Pétfürdő felé.
Az irány helyessége, messziről sejlik, hatalmas fehér pöfeteg formájában, amit a Péti nitrogénművek ereget a város fölé.
Megcsodáljuk a neogót stílusú templomot, aztán indulunk tovább, most már dűlőúton, Öskü felé.
Az út itt már emelkedik, erősen ösztökélni kell a jószágokat, hogy mozgásra bírjuk őket.
A nyolcas főúton átvágva beérünk a településre.
A síneken átérve, megállunk egy zöldségesnél, veszünk kevés barackot, meg egy fél dinnyét, aztán eltekerünk, a közelben lévő kerek templomhoz, ami amellett, hogy egy nagyszerű helytörténeti ritkaság, nagyszerű fotó téma is.
A templom tövében befaljuk a barackokat, meg a dinnyét, ami felettébb jól esett, a nagy melegben.
Fotózunk, beszédbe elegyedünk, egy helyi rajztehetséggel aztán tovaindulunk.
Az utunk, egy lőtéren vezet tovább, illetve, A lőtéren, mert mint később kiderült, ez Közép-Európa legnagyobb lőtere.
Ahogy beljebb érünk, egyre nyilvánvalóbb, hol is járunk.
Balra nagy fehér irányító épület, jobbra az úttól, egy-két száz méterre, kilőtt szállító páncélosok.
Az úton is nyilvánvalóak a jelek, egyre több az ujjnyi, tenyérnyi repesz.
Én még próbálok szlalomozni, de Norbi már nem is kerüli őket.
Mintha valaki kézzel szórta volna fel az utat.
Ha itt a négyből egy kerék se lyukad, akkor sehol…
Ahogy kiérünk a lőtérről, az erdőben jobbra fordulunk, és vad (40 km/h) tempóban ereszkedünk, gyorsan veszítünk a nehezen megszerzett magasságunkból.
Útközben leszólítunk egy motorost, kérdezzük jó felé megyünk-e, illetve mesze van-e az átjáró a hegyen?
Nincs messze, jó helyen vagyunk, de, még ha völgyben haladunk is, húzós menetre számítsunk, még gyalog is nehéz az út.
Leérünk az elágazásig, indulunk a völgyön át a hegyen, Tés felé.
A felhők, már a lőtérről nézve is szépen habosodtak, feketedtek, hát, most már hiába nézünk fel, nem sokat látni az égből.
Gyorsan át kéne érni rajta, de az út meredek, nehezen járható, vízmosásokkal tarkított.
Tolni tudjuk csak a bringát, és így is 40-60 méterenként meg kell állnunk, levegőt venni.
Nem jutunk ki a sűrűből, nyakunkba szakad az ég!!!
Dönteni kell, de gyorsan!
Menjünk a nyílt terepre, kitudja még meddig az esőben, vagy itt az erdőben verjünk tábort?!
Táborverés mellett döntünk, igyekezni kell, jól jön a megszerzett rutin, a sátorverésnél. Esőben nem egyszerű a művelet, jó lenne, ha mi se, és a felszerelés se ázna el.
Gyorsak vagyunk, de az eső is az volt, mire kész a tábor, alább hagy a zivatar.
Most már nyugodtabban cihelődünk, rendezkedünk.
A rögtönzött kis „nyári konyhánkban” gyorsan tüzet rakunk, és fellógatjuk szárítani a megázott ruhákat.
Falatozunk kicsit, aztán elrakjuk magunkat holnapra.
2 / Második nap reggel, Norbi elindul felderíteni a terepet merre tovább, én pedig megnézem a száradni kitett ruhaneműt, hányadán is állunk.
A ruhák kellően füstszagúak, és nedvesek, tehát a tegnap esti szárítgatás nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük.
Sebaj, a szamárháton majd megszáradnak.
Norbi közben meglelte az utat kifelé a komor erdőből, de nem biztat könnyű menettel.
Összepakolunk, sátrat bontunk, és nekifeszülünk a tegnap éjjel felázott, vízmosásnak tűnő meredek, kövekkel, ágakkal nehezített utunknak, fel a platóra.
Kellően elcsigázva és sárosan felérünk a platóra, ahonnan már könnyedén, szintben, majd keveset süllyedve indulhatunk Tés felé.
A háztetők látványa, és a jó út újra erőt önt belénk irány a Tési szélmalmok!
Begurulva a faluba, jobbra fordulunk, és hamar rálelünk a portára, ahonnan elérhető a látványosság.
A gazda szívélyesen kedvesen fogad minket, s kapunk kulcsot a malomhoz is, meg kis útbaigazítást.
Az ösvény a kerten vezet által, ahol szemezgetünk kevéske meggyet, reggeli gyanánt, aztán jobbra fordulva indulunk a látogatható malomhoz.
Megörökítjük kívül belül a csodás épületet, és annak szerkezeteit, aztán indulunk vissza.
Az udvarban még bekukkantunk a kovácsműhelybe, ahol sok míves vasakat lehet megcsodálni.
Búcsút intünk a portának, aztán ivóvíz után nézünk a faluban, de csak a temetőben lelünk kutat.
Szomjoltás után, neki vágunk a vadonnak, bevesszük magunkat a környező erdőbe és a tegnapra tervezett helyen keresünk táborhelyet magunknak, valamivel a Gaja-patak felett.
Útközben van időnk rácsodálkozni az erdőre, ami most kellemes lágy hatású, nem olyan komor, szürke, zord, mint a tegnapi és még kevés medvehagymát, és martilaput is sikerül keríteni a vadonban.
Felverjük sátrainkat, kialakítunk kis főzőhelyet és elkészítjük estebédünk, hogy teli hassal zárjuk a napot.
A leveskébe kerül kis kolbász, meg medvehagyma, ízfokozás végett.
Aztán mielőtt nyugovóra térünk, felváltva lesétálunk, a nagy sötétségben, a patakhoz lemosni az út porát és így tisztán és kellően álmosan hajtjuk nyugovóra fejünk.
3 / Korán reggel, motozásra ébredünk.
No nem minket motoznak, csak az erdőt kotorásszák a gombaszedők.
Megnyugszunk, hogy nem haramiák akarnak ránk rontani és elbeszélgetünk kicsit egy gombaszedővel, miféle gombákat kutat erre.
Vargányával, meg keserű gombával tömi a szatyrát, azt mondja hiába volt esős az idő, kevés a zsákmány.
Norbi fal egy kevés reggelit, én teát hörpintek, majd felváltva lemegyünk a patakhoz megörökíteni a hely szépségeit.
Mikor visszatérek, Norbi már összepakolta a cuccait, így én is sietve felmálházom vasparipám.
Egy óra környékén neki is vágunk utunknak, Bakonynána felé.
Itt vennénk kis reggelit, de a délidő elhajtotta a boltosokat.
Csak egy boltos van talpon a vidéken, így mégis csak sikerül kis csokihoz jutnunk.
Dudar, Bakonyoszlop, Csesznek az útvonalunk.
Hála a lankás terepnek, jó tempóban haladunk.
Cseszneken a vár felé vesszük az irányt, jól kitűnik a környezetéből, nem tévesszük szem elől.
A várat fotózni csak igen messziről sikerül, mert ahogy közeledünk, a település drótfüzérei belerondítanak a keresőnkbe, bosszankodunk is ezen eleget.
De kedvünk felvidítja az út menti kertekben roskadozó barackfák látványa és még inkább a kedves gondozóik, akiktől kérünk, és kapunk kis barackot, többet is, mint reméltük.
Így aztán barackot majszolva tekeredünk felfelé az egyre meredekebb, szerpentinező úton a vár felé.
De zsebem mélyére kell száműzzem, a finom falatokat, mert itt már komolyan kapaszkodni kell, egyre meredekebb az emelkedő.
Norbi csak nyomja, nyomja keményen, én két kanyarral korábban feladom, a szerpentin úton is szerpentinezni kell, hogy haladjon az ember.
Gyalog hamar utolérem Norbit, egy mézárussal diskurál.
Váltunk még pár szót a nénivel, aztán betérünk a vár aljában lévő lovagvár vendéglőbe, kis energiapótlásra, jófajta rántott sajt formájában, no meg feltöltjük hírvivő készülékeink, meg fényleképező masináink energiacelláit.
Norbi sziesztázik kicsit, én meg fel megyek a várba lobok pár képet az ősi hangulatról.
Mielőtt tovább indulunk, kérünk kis segítséget, hogyan is jutunk Borzavár felé a legkönnyebben, jó-e a tervezett utunk.
A helyi erők magyarázzák, erre, meg arra, mindig a sárga úton, a lépcsőn felfelé, és onnan már nem tévesszük el.
Csesznekről kiérve utunk egyre nehezebb, felázott saras talaj, meredek lejtők, kidőlt fák keresztben, és végtelen, csalános susnya.
Átkelünk egy kis csermelyen, aztán az erdő egyre sűrűbb, kezdjük elveszíteni a reményünket, hogy meglelhetjük a kulcsosházat.
Aztán rátérünk egy keskeny, saras, gazos ösvényre és láss csodát, a végén ott lapul a gazba beágyazódva a házikó.
Elég elhagyatottnak látszik, de reménykedünk benne, hogy már a Blair-i boszorkány is elhagyta a házat.
A ház előtt, kicsit rendet kell vágnom, hogy a sátram lerakhassam, de amúgy nincs gond a hellyel.
Felállítjuk a sátrainkat, főzőcskézni nincs kedvünk, így csak a fürdéshez készülődünk, mikor valaki, valami neszez a ház feletti domboldalban.
Megnézzük, mi csinálja a műsort, hát egy vaddisznó család.
Megtapsoljuk az előadást, így lelépnek a színről.
A ház mellett lefürdünk, nem spórolunk, mind az egy liter vizet elhasználjuk.
Aztán átvizslatjuk egymást, útitársakat keresgélve.
Jól sejtettük, nem egyedül küzdöttünk a gazban, sárban, volt velünk pár kullancs is!
Miután megszabadultunk útitársainktól, visszamegyek a sátramba aludni keveset.
Nehezen alszom el, meglepően élénk az erdő, sok az ismeretlen hang, mintha valamilyen egzotikus vidéken lennénk.
4 / Ébredés után, sietve pakolunk, és hagyjuk magunk mögött a lerobbant házikót.
Sietünk, kezd szemerkélni az eső.
Sietünk, kezd szemerkélni az eső.
Porva-Csesznek vasútállomáson megülünk kicsit, hátha eláll az eső, meg enni is kéne valamit, így felbontunk egy ananászkonzervet, azt csemegézzük.
A páncélos elfogyott, az eső csak nem áll el, indulunk tovább.
Mire kijutunk az erdőből, eláll az eső, és észre vesszük nem porvára tartunk, hanem Borzavárra.
Sebaj, irányban ez is jó.
Benn a faluban, megpihenünk a templom lépcsőjén, és úgy döntünk, harapunk valami rendes ebédnek valót.
Én kolbászt majszolok sajttal, kenyérrel, Norbi is hasonlót, de ő teát is rittyent a fogáshoz.
Még bele sem harapunk az étekbe, már ott is terem egy eb, hogy kinézze szánkból a falatot.
Nem vagyunk irigyek, adunk is neki, bőven kolbászbőrét, citromhéjat, medvehagymát!
De hálátlan ez az eb, még csak meg se eszi!
Aztán rájövünk nem jó helyen pihentünk meg, itt vonzzuk az éhenkórászokat.
Bár a második vendégünk inkább lelki táplálékra vágyik mintsem a kolbászunk kéne neki.
Csevegünk vele keveset, elmesél egy Castro-s viccet, amit talán maga se ért, majdnem nevetünk, aztán búcsút veszünk párszor, és indulunk tovább.
Szépalmán át, Bakonybél felé haladunk, ahol is a jó útnak köszönhetően, kellő tempóban haladunk, olyannyira, hogy vízespalackjaim tartva az esetleges balesettől, szökést fontolgatnak, és egyiküknek sikerül is a dezertálás.
Bakonybélen kérünk kis útbaigazítást, melyik utcán is kell lefordulnunk, hogy Herend felé vehessük az irányt.
Norbit már nagyon kínozta egy gondolat, szívesen megszülte volna már, csak alkalmas helyet nem talált.
De a homlokán gyöngyöző verejték, úgy látszik, megenyhítette az isteneket, mert alig tekertünk 150m-t az út szélén egy puccos illemhelybe botlunk.
Megszabadulva terhétől, Norbi lelkesen teker felfelé a poros úton, én meg utána.
Pár száz méter után elérünk egy kápolnához, ahol készül pár kellemes fotó, aztán hajts tovább.
Lassan beérünk az erdőbe mindenfelé figyelmeztető táblák, hogy csak csendben óvatosan járd az erdőt, ne zavard a vadvilágot, és azt is csak sötétedésig, mert utána, hamar vadnak nézhetik az embert.
Ehhez képest elég sűrűn botlunk zajos cserkésztáborokba.
No mindegy, mi azért nem kockáztatjuk a farbalövetést, úgy döntünk, a közeli kulcsosházban alszunk.
Az út meredek, izzadunk rendesen.
A házhoz vezető elágazást alig találni a gaztól, innen indul az igazi tortúra.
Mély sárban, nyakig gazban jutunk fel a tanyáig.
Itt aztán kitisztul az út, viszont sár itt is akad bőven.
Meglepetés viszont, hogy ez egy elég nagy komplexum, ahol több épület is van, no meg nekünk tetsző szép zöld placc, ahol fel is verjük a sátraink, némi ellenszolgáltatás fejében.
Gyorsan kihasználjuk a fürdési lehetőséget, és beülünk a terasz alá vacsorázni.
Előkészülődünk a főzőcskéhez, mikor is, az itt megszálló diáktábort felügyelő, kedves tanítók, szárnyaik alá terelgetnek minket is, és elhalmoznak minket minden finomsággal, a rántott csirkétől, a fasírton át a paradicsomig.
Még a benti tűzhelyet is használhatjuk, sőt, ráadásképpen, még el is mosogatnak nekünk.
A bőséges vacsora után, kicsit még beszélgetünk a tanítónénikkel, a kajla fiatalokról, aztán sűrű köszönömök mellett elvonulunk aludni.
5 / Másnap, mogorva, esős időre ébredünk.
Várunk, és várunk, hátha megkíméli már a bőrünket az idő, de csak nem enyhül az égi áldás.
Úgy döntünk, nem ücsörgünk magányosan a sátrainkban, ki tudja mikor áll el az eső, inkább felvértezzük magunk a vízzel szemben, és áttelepedünk, a tegnap megismert teraszra, falatozni, beszélgetni.
Ma csak kevesen maradtak a táborban, az osztály nagy része korán reggel elment, a Veszprémi állatkertbe.
Az itt maradtakkal beszélgetünk, teázgatunk, és mivel az eső nem csendesedik, úgy döntünk, eltöltünk még egy éjszakát a táborban.
Kora délután megérkeznek a srácok, csatakosan, elázva, fáradtan.
Már várja őket a forró tea, a kolbászos krumplileves, és a lángos, amivel kedvesen minket is tukmálnak, és persze nem tudunk ellenállni a finom meleg éteknek.
Lassacskán, de csak eltelik a borús délután, s mire besötétedne, az eső is eláll, biztatva minket a holnapi továbbállásra.
Az eső elállt, de a ború nem szűnik, a házigazda, kavargat még estére valami, a szánknak nem tetsző kását, a fürdést illetőleg, beszél ezt, beszél azt, de a vége csak az lesz, hogy ma már nem fürdünk.
Mindegy, csak a holnapunk szebb legyen.
Hát így, leveskétől, lángostól teli hassal, de mégis kicsit rossz szájízzel tesszük el magunkat holnapra.
6 / Ismét reggel van, kicsit nyirkos még a fű, de a nap süt, hamar megszáradnak a sátrak, végre folytathatjuk az utunkat.
Lelkesen csúszkálunk ki a tanyáról, és tekerünk az erdőben, de nemsokára megtörik a lendületünk, annak ellenére, hogy lejtőn haladunk, a tempónk egyre csökken, furcsa mód, egyre erősebben kell tekernünk a pedálokat, hogy a nagy lejtmenetben, gurulni tudjunk.
Félelmetes a felismerés, hiába a kedvező domborzati viszony, az útburkolat maga az iszony!
Az agyagos talajt, apró szemű murvával szórták, ami nagyon tetszetős, de sajnos nehezen áll ellen a sármunknak, és igen csak ragaszkodik hozzánk, illetve kerekeinkhez.
Meglepő, és először még mulatságos is, hogy mikor leszállunk, hát még erővel se tudjuk lejtőn lefelé tolni a csökönyös jószágokat.
De hamar jön a felismerés, ennek fele se tréfa, ki tuja, milyen hosszú lehet ez a szakasz, nem kéne az egész napot itt töltenünk.
Kikapirgáljuk a sarat a villák, és a kerék, sárvédő közül, aztán újra próbálkozunk, most már a gazban noszogatva hátasainkat.
Pár száz méter csak a kínok útja, utána kereszteződés, onnan már jobban járható az út.
A kereszteződésben magányos alak, megtudjuk tőle, mountain bike verseny van a közelben, a versenyzőket várja, hát azokat várhatod gondoltam….
A földútról nemsokára egy igen hosszú, és meredek betonútra csatlakozunk be, ahol félelmetes 62km/h feletti tempóban robogunk, ez ám a jutalom a kínokért!
Így gyorsan beérünk Herendre, ahol betérünk egy áruházba feltölteni a készleteket, majd a mögötte lévő játszótéren meg is reggelizünk.
Szentgál, és Barnag felé megyünk tovább.
Barnag előtt ismét hatalmas lejtő, talán még az előzőnél is meredekebb, kihozzuk hát a paripáinkból a maximumot, ami ez esetben 66km/h!
A megmaradt vizes palackom ismét pánikba esik, és kétségbe esetten menekülne, kockáztatva az induláskor rá szerkesztett hővédőpajzsot, és a testi épségünket is.
Szökésével, majdnem kiüti Norbit a nyergéből, de szerencsére megússzuk a balesetet, bár a hővédőpajzs levált és megsemmisült.
A szökevényt visszahurcolom a járműhöz, aztán száguldunk tovább.
Meg kell fékezzük paripáink, mert ismét földútra kell letérjünk, Barnagfelé.
Az úton kis „házikók” jelzik a krisztusi stációkat, és egy temetőn keresztül vezetnek a kálvária dombra.
Átnyargalunk a falucskán, megkeressük Zádor várát, illetve ami maradt, még pontosabban lett belőle, mert jó, és ezek szerint ősi magyar szokás szerint, az építői, és a terület tulajdonosai nem tudtak megegyezni, ezért félbe maradt, majd tíz egy-néhány év múlva újra kezdték, nem csak az építést, a pereskedést is, így hát, ami az 1300-as évek elején elkezdődött abba is maradt.
Csúf emléke ez a magyar mentalitásnak.
A várromhoz vezető úton itt is cserkészcsapatba botlunk, már igazán kezdenek sokan lenni.
A romok nem túl érdekesek, annál inkább egy farontó lepke, amit egy fa tövénél találtam, és épp akkor bontogatta szárnyait.
No meg persze a szép kilátás a Balatonra is, kárpótol kicsit.
Közeledünk a nagy vízhez, légvonalban, már csak 8 km-re vagyunk.
Tovább állunk, kicsit arrébb a platón keresünk alkalmas táborhelyet, és nem kis keresgélés után, meg is találjuk a borókás rejtekében.
Tüzet rakunk, és Norbi instrukciói alapján megpróbálkozunk a fakenyérsütéssel!
Bekeveri a masszát, kelesszük kicsit, miközben megfőzzük a leveskét is, aztán nekiállunk feltekerni a masszát, (ami talán kissé lágy) a karókra, aztán sütögetünk, sütögetünk.
Mikor úgy találjuk már jó lesz, megkóstoljuk, de korai volt az ítélet, kellene még kis sütés, de kit érdekel, elrágcsáljuk az ehetőbb részeket, aztán maszatosan, izzadtan térünk nyugovóra, éjjel egy óra magasságában.
7 / Reggel készítek pár fotót a helyi flóráról, míg száradnak a sátrak, aztán iszkiri lefelé, cél a nagy víz!
Le is ereszkedünk, Pécshelyen-át, Aszófőig, és onnan már nincs messze a Tihanyi félsziget.
Nyugat felől hajtunk be a félszigetre, keresünk egy szabad strandot, ami kiderül, annyira mégsem szabad, perkálni kell, hogy fürödhessünk.
Úgy látszik, hiába élek ebben az országban, a Balaton vize nem az enyém, valakik megvehették, vagy nem, de a lényeg, más kezén van, én meg fizetek, ha élvezni szeretném.
Sajkod után, meg is leljük a lehetőséget, és ki is használjuk, pancsolunk, napozunk kicsit.
Ha tudtuk volna mi vár ránk, lehet, kicsit tovább henyélünk, mert utunkat a keleti parton szeretnénk folytatni, és oda érdekes lesz az út!
Nem akarunk végig a parton menni, a bringa út végén, a piros jelzést követjük.
Utunk egyre meredekebb, és egyre több a tábla, miszerint kerékpárral tilos a behajtás.
Nem értjük igazán, így nem is foglalkozunk vele.
De aztán mikor egy fél méter keskeny párkányhoz érünk, rájövök miért is volt a sok figyelmeztetés.
Ügyesen átnavigálunk a kitett szakaszon, de nem sokat javul a helyzetünk utunkat meredek emelkedők, és kidőlt fák nehezítik.
Leizzadunk rendesen mire felérünk, de innen már ereszkedés jön, a belső-tó-ig.
Innen kis kaptató még az apátsághoz, ahonnan már vígan gurulunk lefelé, és Diósnál elhagyjuk a félszigetet.
Begurulunk Füredre, Norbinak keresünk bringaboltot, hátha tud venni egy másik, strapabíróbb csomagtartót, no meg a kempingeket is megnézzük útközben, mik az árak.
Boltot nem találunk, viszont kapunk útbaigazítást, merre induljunk.
A kemping árak érdekesen alakulnak, kettőnknek 7000ft lenne egy éjszaka.
Úgy döntünk, falatozunk, fagyizunk egyet a sétányon, aztán benézünk a városba, hátha találunk ennyi pénzért normális szállást, meg persze felderítjük a környéket, megnézzük, hol is van az a kerékpár üzlet, és nem utolsó sorban, keresek egy nettkávézót, mert kezdenek kibuggyanni a fotók a masinámból.
Megtaláljuk a boltot, és találunk egy-két helyet, ahol Zimmer Ferenc hirdeti magát.
Az egyiket megnézzük, korrekt 3000Ft/fő kis szoba, kettőnknek elég, plusz nagy fürdő, étkező helyiség, tökéletes!
Berendezkedünk, Norbi nekilát mosni, addig én meglátogatom, a jól eldugott nettkávézót.
Meg is találom, a tulaj kedves, segítőkész, pedig lassan záróra, és 8Gb adatot kellene a pendrive-ra átmásolni.
A gép azt mondja 6-óra, kell neki a művelethez pfff, na, ez, hogy legyen?
A tulaj azt mondja nem gond, majd holnap beugrom érte, hát ebben is maradunk, igyekszem vissza Norbihoz, most rajtam a sor, fürdés, mosás!
Miután rendbe szedtük magunkat, úgy döntünk, leugrunk a sétányra, és még talán fürdőzünk is keveset.
Hát a víz igen hideg, a strand is zárva, így inkább csak fagyi, meg kukoricarágcsálás a program, illetve Norbi visszaviszi a törölközőinket, és lehozza fényleképező készülékét, játszani kicsit a fényekkel.
Miután kiszórakáztuk magunkat, felmegyünk a szállásunkra, és mély álomba merülünk ágyainkban.
8 / Az ébresztő után, gyors pakolászás, mosott ruha beszedése, kilencig el kell hagyjuk a szállást.
Feltekerünk a kerékpárboltba, Norbi talál is alkalmas csomagtartót.
Míg ő azzal ügyködik, én elgurulok a nettkávézóba az adathordozóért.
A tulaj aluszik, hosszú volt az éjszaka, de az alkalmazottja azt mondja még éjfél előtt sikerült az adatátvitel, így meglepően alacsony összeget számláztak a feladatért.
Mire visszaérek, Norbi már majdnem be is fejezte a szerelést, így lassan indulunk is tovább, a parton, Örvényes felé.
Van itt a közelben Aszófő előtt egy középkori templom rom, ott reggelizünk, megkóstoljuk a forrásvizet, amit a helyiek is előszeretettel használnak, mint az a csalánszedegető néni is, akivel itt találkozunk.
Míg pihengetünk, a cipőmön szárad a ragasztó.
Kezdett széthullani, a sok megpróbáltatástól, így Füreden vettem ragasztót, most meg, próbálom felújítani a patáimat.
Örvényesen megnézzük magunknak a vízimalmot, illetve csak néznénk, de sajnos zárva, így csak kívülről szemlélődünk.
Gurulunk tovább Balatonudvarin, Vászolyon át, Vöröstó felé.
Már messziről látni a falut, ősöreg házakba botlunk, szép ez a kis település.
Kicsit tátjuk a szánk, fotózunk, aztán haladunk tovább.
Nagyvázsonyban, megnézzük a Kinizsi várat!
Nagyvázsonyban, megnézzük a Kinizsi várat!
A vár nál, a kassza melletti fa tövében lepihenünk, és felváltva csodáljuk meg ezt a jó állapotban fennmaradt várat.
Bármerre is indulok, mindenütt érdekes látnivalóba botlok, várárok, kút, a falakon belül, és maga a lakótorony, amiben minden szint rejteget néhány érdekességet, Kinizsi sírkövén át, a középkori páncélokig.
Itt-ott, még az ablakok is eredeti darabok.
Tovább állunk lassacskán zárják a kapukat!
Hírét vesszük, a környéken lévő kolostornak, útbaigazítást kérünk, és így hamar meg is találjuk, a Szent Mihály kolostor romjait (mint az írásokból kiderül, a templomot nem a török, hanem maguk a papok robbantották fel ostoba módon, nehogy török kézre kerüljön).
Szép lehetett egykor, kár, hogy csak ennyi maradt belőle.
Itt megtalálni Kinizsi sírját is, több másik sírhely között.
Mint megtudjuk, a környéken van még vagy 2-3 Pálos kolostor, amik hasonló sorsra jutottak, de ez a legjobb állapotú.
Igyekszünk tovább, táborhelyet kell keresni estére.
Nagyvázsonytól nyugatra, alig 2. 5 km re találunk is egy ösvényt az erdőben, ami egy hosszú réten vezet keresztül.
Itt tervezünk tábort verni, de lejjebb közel az út, ahogy feljebb haladunk, ministráns táborozókra bukkanunk.
Háát, gondoljuk, mégis csak szent életű emberkék, csak nem lesz velük gond, így megkérjük vezetőjüket, had csatlakozzunk a kis csapathoz.
Ha már befogadtak minket, felajánljuk, hogy tüzet rakunk nekik estére.
Én vállalom magamra a feladatot, volt időm ellesni a technikát, de a kulcs mozzanatnál sorra elvérzek, ezért Norbi ajánl egy másik módszert, ami be is válik, így sikerül a tűzrakás, megfőzzük kis vacsoránkat, aztán felhizlaljuk a tüzet a ministránsoknak.
Ahogy besötétedik, körbeülik, üljük a tüzet, és rossz cserkészek módjára, ostoba, zagyva dalocskákkal, mondókákkal szítják a hangulatot.
Nem tetszik, hogy este így kell zavarogni az erdőben, de tenni nem akarok ellene, így elfogadom, és inkább megpróbálom megörökíteni az eseményt.
Hátra vonulok a csoporttól, úgy jó 15m-t, és próbálkozok, a hosszú expozíciós fotózással, nem sok sikerrel, mikor is neszezést hallok a hátam mögül, majd balra benn az erdőben, a patakparton.
Bevilágítok az erdőbe, semmit sem látni, a zaj, ami arról árulkodott valami, vagy valaki felfelé jön az erdőszélen, abbamaradt.
Ide-oda sétálok a gép, és a tűz közt (szeretném, ha én is rajta lennék a fotón), és az egyik alkalommal megemlítem a ministránsok egyik „vezetőjének”, hogy remélem csak vaddisznók jönnek felfelé az erdőszélen, nem valami rajtaütés készül.
Vagy nem hallotta, vagy nem értette, miről beszélek, a lényeg, nem reagált, a megjegyzésemre.
Próbálkozom még a fotózással, megint neszezés.
A tábortűz közben leég, a ministránsok elvackolják magukat, mi meg Norbival szétrúgjuk a tüzet, a parazsat, és mondom neki, valami van az erdőben.
Fogjuk a fejlámpáinkat, és bekukkantunk az erdőbe a patak mentén.
Norbi is hall valamit!
Jövünk vissza az erdőből, mikor látni vél valamit a lámája fényében.
Az erdő szélétől pár méterre, a nyirkos fűben én is észreveszek valamit, róka lenne, miért nem világít a szeme?
Nem is mozdul, de, most kicsit megmozdult, mi a fene ez?!
Megindulunk felé, és a fűből 4-5 suhanc ugrik fel, és kezd szaladni a falu felé kuncogva sikongatva!
Kezemben vizes palack, hajítanám, de meggondolom magam, nem szívesen hagynám el.
Norbi kiabál, kik vagytok……
Hát ezt sose tudjuk meg, elszeleltek!
Később, mikor már mindent elrendeztünk, fekvés előtt még Norbival kettéválva lámpával felderítjük a környéket, nehogy mégis csak rajtunk üssenek az éjjel.
Nem találunk már semmi gyanúsat, így lefekszünk mi is.
9 / Másnap az egyik kerekünk lapos, Norbi neki áll javítani, az egyik srác segít neki, miközben Norbi megemlíti az este történteket, de a fiú csak néz bután, ő ugyan nem hallott semmiféle támadást, meg riogatást.
Megvárjuk, míg a közeli Kinizsi forrásnál a leányok megmosdanak, aztán mi is meglátogatjuk a forrást, meg a közelben lévő romokat.
Készül néhány fotó, aztán összepakolunk, és elköszönünk a cserkészektől, akarom mondani, ministránsoktól.
Folytatjuk utunk tovább a réten, aztán be a sűrű erdőbe.
A terepadottságok olyan kiválóak, hogy egy gyalogos turista pár, többször megelőz minket utunk során.
A földút egy meredek árokpartszerűségben végződik, ahol nehézkesen toljuk fel a bringákat az útra.
Innen már jó tempóban haladunk Vigántpetenden át, Kapolcsig.
Itt megállunk vásárolunk reggelinek valót, és be is faljuk a templom melletti padon.
A fesztivál hangulatnak nyoma sincs, legnagyobb látnivaló, egy jól fejlett szarvasbogár, a közeli gesztenyefán.
Reggeli után, Balatonhenye felé vesszük az irányt.
Izzadunk rendesen, nehezen haladunk, kemény a kaptató, sok helyen toljuk a csacsik farát, de csak felérünk, keresgéljük a 400 éves bükköt, de párszor elvétjük az irányt, így szaporítva kínjainkat.
Kemény volt a hegymenet, de valamiért, most ez fel is tűnt, nem értem miért viselt meg, aztán rájövök Kapolcson hagytam a kesztyűm, ezért is volt szenvedés az út.
A fa szép nagy, de fotózásra most nem alkalmas, viszont itt is találok szarvasbogarat, de ez nőstény lévén, szemérmesebb, nem engedi, hogy fotózzam.
Így aztán felpattanunk a hátasokra, és nyargalunk tovább Köveskál felé.
Célunk a Kornyi-tó, ez a káli medence közepe, sokat hallottunk a vidékről, mindenképp megnéznénk alaposabban, így az éjszakát is a tó mellett töltjük.
Keskeny szikes földút vezet a tóhoz, vagy inkább csak körülötte.
Az elején mindjárt kis látványosság, érdekes szoborcsoport állja utunk.
Megkerüljük a fura figurákat, és elkezdünk alkalmas táborhely után nézni.
A feladat nem egyszerű, könnyen átlátható a hely, a közelben birkahodályok, ösvények, de azért csak sikerül találni egy alkalmas helyet, ahol megfelelően elrejthetjük szállásunkat.
Estefelé, míg a nap le nem bukik, elszaladok egy kisebb tavacskához lefürdeni, remélem jobb lesz, mint az eddigi palackos mosdások.
A víz kellemes, de egy ragadozóra leszek figyelmes, ahogy megpróbál lassan becserkészni.
Egy pióca az, hátborzongató rádöbbenni, hogy az általam, a vízben keltett rezgések ébresztették fel benne a vadászösztönt, és csalják egyre közelebb.
A teste tekeregve vonaglik a vízben, miközben felém igyekszik.
Nem várom meg, míg rám talál, megtörölközöm, és sietek, vissza a táborba.
Előkészítem a vacsorának valót, aztán kicihelődünk az ösvényre, ott talán kevesebb a szúnyog.
Norbi most nem vacsorázik, csak reméli, mihamarabb befejezem én is, és mehetünk aludni.
Mondom neki, hogy menjen nyugodtan, nem kell itt vért adnia velem, de ő jó barát, kitart mellettem, így beszélgetünk, míg elkészül a vacsora, és megtelik a hasam.
Aztán gyorsan beugrunk a sátrainkba, és csak reggel dugjuk ki megint, a vérszívók közé.
10 / Talán ma reggel, még többen vannak, mint tegnap este, így nem vacakolunk a sátorszárítással, elrakjuk úgy, ahogy van, majd később kiszárítjuk, iszkiri a szúnyogok, és sólegyek elől!
A vérszívók ellenére, a reggeli, párás tájkép megtorpantja hátasainkat, és megörökítjük a pillanatot.
Mire kiérünk az aszfalt útra, kiderül, ereszt a hátsó kerekem (érdekes, a lőtéren megúsztuk a repeszeket, most meg kis időn belül két defektünk is van).
De nem vészes, szólok Norbinak, most hagyjuk, majd alkalmasabb helyen megjavítom.
Kővágóőrs, aztán Kékkút a megállónk, ahol feltöltjük palackjainkat friss ásványvízzel.
Találunk itt egy útbaigazító táblát, amin az áll, túlrobogtunk következő célunkon, a kőtenger látványosságon.
Így aztán visszamászunk az emelkedőn, vagy négy km-t, és így megleljük a látványosságot, ami azért annyira nem nyűgöz le minket.
Pár száz négyzetméteren, néhány nagyobb kőtömb, például egy fóka, meg egy jegesmedve barátságban.
Lövünk pár képet, aztán indulunk, mikor egy helybelitől megtudjuk, akad a közelben nagyobb kőtenger is, Mindszentkálla felé.
No így megint Kékkút, onnan Mindszentkálla, de eltájoljuk magunkat, és legurulunk Salföldre.
Vissza Kékkút (már elég jól ismerjük a helyet) aztán kicsit lepihenünk, mikor megtaláljuk Mindszentkállát.
Itt megtudjuk, hogy a hely, amit keresünk, kicsit odébb van még, Szentbékkálla környékén.
No hajrá, most már nem adjuk fel, köveket akarunk, de tengernyit!
Hát meg is találjuk, Szentbékkáll-tól, már táblával is jelzik a kőlelőhelyet.
A nap gyönyörűen süt, így kiterítjük a vizes sátorponyvákat, és megállapodunk, hogy előbb Norbi fedezi fel a tengert, aztán én.
Mire Norbi visszaér, megszereltem a defektes kereket, így nyugodt szívvel megyek felfedezni én is.
A látvány pazar, itt tényleg tengernyi a kő, mintha hatalmas óriások hajigálták volna unalmukban őket.
Vannak nagyobban, kisebbek, furcsa alakzatok, állatokat, kis medencéket formázók.
Miután kigyönyörködtem magam, visszatérek Norbihoz, összepakoljuk a sátrakat.
Megnyugvással konstatáljuk, hogy a Káli medencét feltérképeztük, ideje továbbállni!
Az útvonalterv már rég felborult, lett volna még néhány cikk-cakk a dombok közt, és úgy terveztem 2-3 tanúhegyre is, feljutunk.
Az eddigi megpróbáltatások, a sok irdatlan emelkedő, küzdelem a sárral, sokat kivett belőlünk, és két nap, csúszásban is vagyunk, a sok eső okozta várakozás miatt, így rövidítünk a tervezett útvonalon.
Nem akarom veszni hagyni az ötletet, hogy felkapaszkodjunk egy tanúhegyre, ezért megemlítem Norbinak, mit szólna, ha ezzel koronáznánk meg a Balaton-felvidéki szakaszt.
A lelkesedése nem túl nagy, kezd alábbhagyni, volt már elég megpróbáltatás.
De azért belevágunk!
Így hát a kék jelzés mentén, Csobánc felé vesszük az irányt!
Még érintjük Mindszentkállát, ami 157m a tengerszinttől, innen csak felfelé vezet az utunk, egészen a csúcsig, 376m-ig, ami tudjuk, látjuk, nem lesz könnyű, de nekiiramodunk.
A hegy lábánál, ahogy a felfelé vezető ösvényre érünk, már érezzük a lábainkban, hogy nem lesz egyszerű menet.
Hamar lekényszerülünk a nyergekből, paripáink ágaskodnak, nem tűrik a sarkantyúzást.
Toljuk a nyakát, a farát az öszvéreinknek, alig mozdulnak, a terep igen rossz, nem hátas jószágnak tervezték.
Az apró murvás talajon, alig találnak fogást a patáink, néhol, 20-perc alatt csak 10m-t teszünk meg, a fékeket folyamatosan húzva, nehezen haladunk.
Lábunkkal kotorjuk a jó lépéseket, centiről, centire toljuk a bringát, van, hogy csak állok, egy új lépés után, húzom a fékeket, és levegőt is alig merek venni, nehogy visszacsússzak.
Ahogy haladunk előre, úgy romlik az út minősége, már nem csak a talaj rossz, de már kövek, gyökerek is nehezítik az előrejutást, minden kőnél, gyökérnél ágaskodnak a paripák, alig lehet megzabolázni őket, ledobnák már a farukról a 25 kilós terhet!
Megpihenni se tudunk, nem ereszthetjük a jószágokat, rögvest leiramodnának a hegyről.
Izzadunk, jobban, mint a lovaink.
Időben jók vagyunk, és már nem lehet több szintben 80m nél.
Nem pánikolunk, ilyen volt az egész eddigi túra is, ez is csak egy nehézség, amit le kell küzdenünk.
Norbi előttem jár, vagy 20 méterrel, meg egy sarokkal.
Látom, jön visszafelé, azt mondja, ahol ő jár, onnan már egyedül nem megy, ketten kell ösztökéljünk egy szamarat.
Na szép, mégis csak van rosszabb!
Segít, hogy feljussak a bringája mellé, aztán az ő jószágát noszogatjuk, most már ketten.
Én a farát tolom, ő a fülénél kormányoz, így haladunk, 15-20 métert, aztán csere, visszamegyünk az én szamaramért.
Húzzuk, vonjuk azt is, csökönyös egy jószág, próbálunk lendületet venni, de a lábam megcsúszik, alkarral tompítok egy sziklán, elesünk, a kő felszakítja a karom, még nem vérzik, csak tátog, levegőt venne, de azt már én se nagyon tudok, szólok Norbinak, pihenjünk, nem vagyok jól, kihajtottam magam, és ez az adrenalinlöket, kezd betenni.
Lemosom kicsit a karom, megvárjuk míg csökken kicsit a pulzusszám, aztán nekiduráljuk magunkat ismét.
Már nem lehet sok hátra, kezd előbukkanni a fény a fák közül.
Tuszkoljuk még kicsit a szamarakat, aztán szusszanunk az egyik fordulóban.
Én előre megyek kicsit, lássam mi vár még ránk, mennyi lehet még előttünk.
Hát nem jó a helyzet, a következő kanyar után, igen meredekbe fordul az út, és szinte az ösvény is eltűnik, csupa szikla minden.
A sziklamászás, málhás öszvérekkel nem fog menni, ezért abban maradunk, hogy lepakoljuk a motyónkat, és kézben visszük fel a tetőre, rossz volna lebucskázni, és elölről kezdeni.
Norbi már a misszió című filmről vizionál, De Niro lebeg a szeme előtt, ahogy küzd felfelé a hegyre, és mikor felér visszadobják a málháját…
De itt legalább már süt a nap, látjuk a végét 2-3 forduló, meg a bringák, és fenn is vagyunk.
Sűrűn kérek elnézést Norbitól, az ötletért, de mikor szeme elé tárul a látvány megenyhül, ilyenben még nem volt részünk, pazar a kilátás!
Gyönyörű innen a Balaton, a Badacsony, és a többi tanúhegy, távolban a Sümegi vár.
Nem vagyunk egyedül, van még a csúcson 4-5 srác, siklóernyőznek.
Norbi csak tátja a száját megbabonázva, mint egy kisgyerek, neki is kell egy ilyen.
Még enni is, alig lehet elcsábítani.
Egy fa alatt pad, így árnyékban készíthetjük, és fogyasszuk el az estebédet.
A nap lemenőben, Norbi felhívja egy ismerősét, aki ha igaz, itt táborozik alattunk, Gyulakeszin, egy hagyományőrző csoporttal.
Nem tévedett, épp jó az időzítés, próbáljuk megkeresni egymást a tekintetünkkel, de nagy a távolság, nem olyan éles a szemünk, így abban maradunk, majd holnap meglátogatjuk.
Lefotóznánk a naplementét, de elbújt a fránya nap, egy magas légköri felhőben, na sebaj, majd reggel a napfelkeltét.
Úgy döntök, a szabad ég alatt alszom, és mivel Norbinak nagy álma volt, hogy egyszer vár, vagy templomromban aludjon, a szabad ég alatt, csatlakozik az ötlethez, így rövid helykeresgélés után, elvackoljuk magunkat a dombtetőn.
A szúnyog kevés, a szél fújdogál kicsit, minden szuper, álomba szenderedünk.
Nemsoká, felébredek, a szél megélénkült, hajtogatja a hálózsákomra a ponyvát, amin fekszem.
Eligazgatom a derékaljat, kis szélvihar nem tántorít el, így ismét elalszom.
Álmodni, már nem futja az időből, mert kisvártatva megint megriadok, Norbi szólít, figyi, a Keszthelyi dombság felett villámlik!
Szupeeer!
A szél onnan fúj, az előbbi fehér magas légköri felhő, már szürke, és nem is olyan magas légköri.
Gyorsan megy a döntés, nem várjuk meg a vihart, főleg a villámokat kerülnénk.
Még szerencse, hogy itt egy ismerős a közelben.
Pakolás, meg van 5 perc alatt, ilyen gyors még nem volt!
A szél felerősödött, alig halljuk már egymást, indulhat Zalán futása!
Mint kiderül, a nyugati út sokkal járhatóbb, lankás szerpentin, csakhogy ezt is murvával szórták fel, és az eleje keskenyebb, meredekebb, így éjjel, fél tizenkettőkor, fejlámpával, nem egy leányálom.
Meglódulunk lefelé, a folyós kavicsos úton, két méternél nem látunk előrébb, sok a meglepetés, de jól vesszük az akadályokat.
Norbinak teleszkópos a villája, jobban halad, én csak pattogok, pedig leginkább kiállok a nyeregből, de ez sem segít, megdob egy kő, kicsúszik az esőkerék, arccal blokkolok, a sisak silt, nem sokat ér, megérzek egy követ a szemem közt, no mindegy lóra, nyargal tovább!
Az út ráz, mint a kettőhúsz, de innen már hamar lenn vagyunk Gyulakesziben.
Norbi hívja a lányt, nem veszi fel, de sebaj, a lovarda kapujánál, a kedves ajtónálló, beenged minket.
A táborban kedvesen fogadnak minket, kérdik, mi az a vérfolt a szemem közt, mosolygunk, és mesélünk.
Sátrat verünk a szemerkélő esőben, és szélben, aztán eleget teszünk a kedves invitálásnak az esti borozgatós beszélgetésre.
Mire helyet foglalunk a körükben, már nem esik, és alig fúj.
Kis csevej a mézsör, a bor, és az üdítő fölött, aztán lefekszünk, ki kell pihenni a mai nap fáradalmait.
11 / Kipihenten ébredünk, és úgy tűnik, az időjárás is lenyugodott az éjjel, kellemes az idő.
Megreggelizünk, Norbi beszélget a srácokkal, én segítek a lovászfiúknak a karámállításban, aztán én is csatlakozom a többiekhez, épp kis számszeríj lövészet van kilátásban.
Kipróbáljuk a szerszámot, igen jó móka, de csak nekünk, mesterünknek kicsit lóg az orra, mikor 10 perc aktív keresés után se leljük a vesszőt, amit kilőttem (bocsika).
Pár perc erejéig, még megnézzük a palánkvárat, ahol majd a törökök, meg a magyar vitézek csapnak össze, készül pár fotó, aztán búcsút intünk a vitéz seregnek.
Mai egyik állomásunk, a Szigligeti vár.
Nemesgulács, és Badacsonytördemic érintésével érjük el Szigligetet, de nem sietünk nagyon. Útközben megállunk dinnyét falatozni, egy nagy fa hűvösében, s közben gyönyörködünk a táj szépségében, beszélgetünk szakmaiságról, munkalehetőségekről.
A várnál, sok a bámészkodó, a turista.
Felváltva csatlakozunk mi is, megtekintjük a várat, és a kilátást.
A falak egész jól megmaradtak, de már valahogy nem izgatják a fantáziám, és a kilátás is elmarad a Csobáncitól.
Bennem valahogy, most kezd ellobbanni a lelkesedés lángja, úgy érzem sok volt a kínokból, az időjárás okozta viszontagság, no meg a két nap csúszás se hiányzott.
Ha meg lenne még az a két nap, meg az elszántság, újra belevetnénk magunkat, a sűrűbe, és északnak fordulnánk, de így már nem kínozzuk magunkat, próbálunk a legkönnyebb úton haladni, egészen Keszthelyig, ahol a mai szálláshelyet terveztük.
Balatongyörök érintésével érkezünk Keszthelyre, ahol megnézzük a kastélyt, persze csak kívülről.
Megebédezünk egy étterem kerthelyiségében, aztán elindulunk szálláshelyet keresni.
Megebédezünk egy étterem kerthelyiségében, aztán elindulunk szálláshelyet keresni.
Mivel a térképek, már a túra tervezésekor is problémát jeleztek szállás tekintetében, és semmi képp nincs kedvünk estig bolyongani, aztán a végén, szúnyogok közt a Kis-Balaton környékén sátrazni, úgy döntünk, ismét kempingben próbálunk megszállni.
Be is térünk, a legközelebbi kempingbe, és nem aprózzuk el, mindjárt bungalót kérünk.
Elrendezkedünk szerény szállásunkon, aztán lemegyünk a tóhoz, kihasználjuk még a délutánt, kis fürdőzésre.
Mire visszaérünk, megszáradunk, már csak egy bodega van nyitva, és itt is csak palacsintát kapunk, de megelégszünk vele, és igazi nosztalgia hangulatban fogyaszthatjuk el.
Visszatérünk a bungiba, és most szembesülünk igazán az állapotával, ami elég gyászos.
Fülledt meleg van, a fürdőhelyiségen van csak egy ablak, amin se függöny, se szúnyogháló, mindegy, fürdés, aztán szunya.
12 / Reggel lemegyünk a tópartra falatozni, ami nem egyszerű, mert a hattyúk korábban keltek, és mivel fiókáik vannak, közelharcot kell vívnunk a padokért.
A túratervben, egy-két napos, Kis-Balatoni, esetleg somogyi kitérő is szerepelt, de a csúszás miatt, már csak a mai, meg a holnapi nap maradt.
A lelkesedésünk, is alapjáraton ketyeg, meg az előrejelzések is vihart, vörös riasztást ígérnek holnapra, (az esőből már elég!) ezért úgy döntünk, ma lenyomjuk egyben a déli partot, Keszthelytől Siófokig.
Út közben, nagy látványosságnak ígérkezik, a 400 éves kocsma!
Nem az!
Lehet az épület alapjában, van néhány négyszáz éves kő, de ez nem látszik.
Mindenféle limlommal teleaggatott épület, ami csak turistacsalogatónak lehet jó, de még ebben sem vagyok biztos.
Csalódottan tekerünk tovább.
Az idő szép, jó meleg van, de mi csak nyargalunk a málhásokkal.
Az utunk, olyan, mint vártam, egyhangú, és így unalmas.
Hol kerékpárúton, hol a járdán, vagy épp kinn, a főúton tekerünk.
A Balatonból szinte semmit se látni, csak a járdák, a kerítések, és a végeláthatatlan üdülősort.
No mindegy, ahol lehet, és nem a gyalogosokat, vagy ép az úthibákat, gyökereket kerülgetjük, meghajtjuk a hátasokat, had fussák ki magukat.
Jól állunk az idővel, így megengedünk magunknak kis felfrissülést, illetve, ha már megállunk, harapunk is valamicskét.
Ez a strand, tényleg szabad, így ingyen élvezhetjük a hűs vizet, de mivel a déli parton vagyunk, nagy örömöt nem okoz a séta, a térdig érő vízben, tényleg csak hűsölni jó.
Mikor megszáradtunk, folytatjuk utunkat, Siófok felé.
Meg kell álljunk egy helyen, inni valamit, mert a kulacsok üresek, és éppen kutat se találunk.
Sorban csúsznak le az addig nem igazán kedvelt narancslevek a torkomon, úgy érzem kiszáradtam kicsit.
Később vízvételi lehetőség is akad, már nem lesz gond a tikkasztó hőséggel, és a tempó okozta vízveszteséggel.
Siófok előtt még csobbanunk egy utolsót, így búcsúzva a Balatontól, aztán kisvártatva 17: 00-kor megérkezünk az állomásra.
A vonatunk, nemsokára, 19: 00-kor indul, így van időnk kipihenni ezt a hosszú szakaszt.
Befut a vonatunk, felhajtjuk rá a hátas jószágokat, bepréselődünk csendes, jó heringekhez illően a többi ember közé, és várjuk, hogy a Déli pu-ra röpítsen vonatunk.
Az állomáson, lerángatjuk a bringákat a vonatról, és már a bejáratott úton indulunk hazafelé.
Norbitól, az alagútnál elválunk, így magányosan, de nem eseménymentesen gurulok hazafelé.
A Gellért fürdőnél járok, mikor majd keresztül esek paripám fülei közt, akkorát szalajt!
A váltás megy, a fokozatok közt, tekerni is tudok, terhelni is, csak a gurulással vannak gondok, nem mükszik a szabadonfutó, folyamatosan tekernem kell, gurulás közben is.
No majd otthon megnézem, most már csak haza érek így is.
Úgy is lett, rendben hazaértem, és mint később kiderült, csak a sok sárnak, mocsoknak adta meg magát a gépezet, kis víz, és olajozás megoldotta a gondot.
Alig, este tíz előtt valamivel érek haza, felrángatom a cuccaim, befekszek a meleg fürdővízbe, aztán az ágyikómba, és míg elalszom, tervezgetem, hová is kéne menni jövőre.
A KMZ-fájl, megmutatja utunkat, a Google Earth programban.
Fotók, itt találhatók a túráról.
FOLYT KÖV!
Fotók, itt találhatók a túráról.
FOLYT KÖV!
zsírkirály :) jó volt egyben elolvasni, eccer én is befejezem :D
VálaszTörlés