Ezt a túrát, már régóta tervbe vettük és bemelegítésnek, állapot felmérésnek szántuk, az Ortler túra előtt.
De a tervezés még sem volt, nem lehetett elég korai, ahhoz, hogy a túrautat úgy járjuk be, mint minden más épeszű túrázó.
Ehhez ugyan is, már hónapokkal a túra előtt le kellett volna foglalni a szállást vagy a Murowaniec vagy az Öt tavi menedékházban.
Ez pedig egyrészt a munkák miatt, másrészt az időjárás miatt sem volt jól tervezhető.
Ezért ez a megoldás, hogy menházból támadjuk a sas utat,(ami a legoptimálisabb lett volna) hamar kiesett a rostán.
Így maradt a másik lehetőség, hogy távolabb, Bukowina Tatranszky környékén keresünk szállást, és onnan vágunk neki hajnal 4 körül az útnak autóval, a Palenica tisztás-i parkolóig, és onnan gyalog a zöld úton, a Roztoka menházig, onnan tovább a zöld jelzésen a Nagy tóig, ahonnan a kék úton fel a Zawrathoz, és végig a sas úton, egyhuzamban, ahogy kevesen csinálják.
De a tervet nézegetve, nagyon nem volt szimpatikus, a Zawratig vezető hosszú túra, ezért próbáltam alternatívát keresni, hátha a hegy túloldaláról könnyebben, rövidebb úton megközelíthető a hágó.
Így akadtam a Kuzniceből, a Kasprowy wierchre tartó felvonóra, ahonnan reményeim szerint könnyű szerrel eljuthatunk a Zawratig, és onnan tovább a sas úton.
Ötletem megosztom Imrével, miközben azt tárgyaljuk előre foglaljunk-e szállást, vagy majd közvetlen megérkezésünkkor keressünk.
Neki tetszik az ötlet, ö is inkább a gerinc túrát toldotta volna meg, mintsem a völgyben bandukoljon.
Többször átnézzük még a lehetőségeket, a felvonó útvonalát a térképen, átgondoljuk az esetleges buktatókat, aztán feltárjuk ötletünket Tomi előtt is, mit szól a változtatáshoz.
Nem örül, de meggyőzzük!
Így ezt választjuk fő tervnek, és ha ez nem jönne össze valami miatt, akkor váltunk a korábbi útvonalra.
Péntek reggel Imrénél találkozunk, bepakolunk Tomi autójába, aztán beugrunk egy nagyáruházba gyors ellátmány feltöltésre, és 8-Kor indulhatunk is, cél Zakopane.
Valutát nem vittünk magunkkal, gondoltuk, majd a határon váltunk szokás szerint.
Hát ez most nem jött be az „átkelő” olyan kicsi, alig vettük észre és sajnos pénzváltója sincs.
Kérdésünkre, akkor legközelebb hol válthatunk, a válasz Zakopane.
A városba 14: 30 körül érünk, pénzváltót nehezen találunk, ingyenes parkolót még kevésbé
Ez szinte lehetetlen is, mivel nem túl baráti módon mindenhol kint van a megállni tilos tábla, ahol viszont meg tud állni az ember, ott fizetni kell, cetlire írott idők alapján számla nélkül….
Megvan a bank, gyorsan váltunk, aztán elindulunk felmérni a felvonó körüli állapotokat.
A felvonónál a látvány siralmas a sor van vagy 40 méter!
Tanakodunk, vajon reggel induláskor mennyien lehetnek, van-e értelme kivárni a sort, vagy váltsunk a B tervre, és ne itt keressünk szállást, hanem Bukowinában.
Úgy döntünk, kockáztatunk és maradunk, legfeljebb kijövünk fél hétre, fél órával a nyitás előtt, akkor csak nincsenek annyian, mint most kora délután.
Elindulunk szállást keresni, a második próbálkozás be is jön, kellemes szoba, szimpatikus ár.
Lepakolunk, és neki indulunk felfedezni a várost.
Megcélozzuk a sétáló utcát, itt nézelődünk, kóstolgatjuk a sajtárusok portékáit, benézünk pár túraboltba összehasonlítani az árakat, aztán keresünk egy helyet, ahol megvacsorázhatunk.
Utána még kis séta, a nem kicsi tömegben, leány mustra (nem rosszabb a felhozatal, mint a hazai) aztán egy fagyi.
Vásárlás közben, oda szól hozzánk egy idősebb hölgy a párjával, hogy 6 napja vannak itt, de még nem hallottak magyar szót!
Rövid beszélgetésünk alkalmával elmeséljük, mire készülünk és, hogy a felvonóval mennénk.
Azt mondják, nem rég egy ismerősük 6 órát állt sorba jegyért!!!
Hát nem nyugtattak meg a hallottak, de bíztunk az ítélő képességünkben, és reméltük az úr túlzott kicsit.
Indulás a szállásra, holnap kemény napunk lesz!
Fél hat kor kelünk, fél hétre ott szeretnénk lenni a felvonónál.
Egész jól összejönnek a dolgok, most csak negyed órát kell Imrét böködni, hogy kivesse az ágy!
Felfelé még iránytaxink is akad, a kis csúszás miatt, kihasználjuk a lehetőséget.
A felvonónál szomorú látvány fogad, a sor KB 10 emberrel kevesebb, mint tegnap volt!Osztunk, szorzunk, és úgy döntünk annyira nem vészes a helyzet, a sor is meg, meg indul, ha 9-re fenn vagyunk a Kasprowyn, az még bőven jó.
8: 40-re fenn is vagyunk..
Az idő jó, a kedv is, hát hajrá, nekivágunk a nagy útnak!
Az út eleje viszonylag könnyű, a látvány pazar.
Aztán 60 métert emelkedünk a Beskydre, majd visszaereszkedünk 60 m-t a liliowe (liliom) hágóig.
Innen már kezdünk jobban emelkedni, de az út még inkább szép, mint nehéz.
Alattunk, a völgyek, bennük tengermeszek csillognak, távolabb a Tátra csúcsai.
Felérünk a posrednia turnia-ra (középső torony).A látvány fantasztikus, a túrázó rengeteg!
Úgy döntünk, mint sokan mások, megreggelizünk, rendbe szedjük a felszerelést, öltözünk, vetkőzünk.
Nem időzünk soká, megindulunk tovább, a gerincen.
Ereszkedünk keveset, a Swinicka przelec-ig, majd innen már komolyra fordul a dolog.
A bemelegítésnek vége, a vérnyomások a helyükön, innen 250 m-t emelkedünk a Swinicára (2300m).
Ez a legmagasabb pontja a túrának, ide már láncokkal biztosított úton érünk fel.
A Zawrat torony következik, majd a hágó, ahol a tömeg csak nő.
Az út idáig se volt könnyű, de innen Via ferrata végig, amit azért nem gondoltam volna.Legalább B-C erősségű ferrata.
Nagyon izgalmas az útvonal, amit az is fokoz, hogy néhol mintha csak úgy elfogyott volna a lánc.
Sokat kell mászni, lánc nélkül, ritka fogásokkal, meredek falon.
Emelkedünk ismét mali kozi wierch (kis zerge hegy) következik, majd ismét ereszkedünk a zmarzla (fagyott tavi) csorbához.
Figyelni kell, a zsákok nem akarnak jönni, ők visszakívánkoznak.
A tömeg egyre inkább akadályoz minket többször meg kell állni egy-egy nehezebb láncos szakasznál, míg le, vagy fel másznak a többiek.
Ez elég aggasztó, mert nem sok időnk van kényszerpihenőkre, nem szeretnénk, ha a gerincen esteledne ránk..
Itt szerencsére sikerül megelőznünk egy lassabb csoportot, így nekilódulunk kicsit.
A túra végére tartogatott túrabotok sem segítenek minket, lefelé ereszkedésnél gyakran akadnak, folyamatosan „köszörüljük” őket, nem mintha sasliksütésre készülnénk a végén.
Aztán a kozia perzelechez érünk, beereszkedünk..
Itt beérünk egy nagyobb csoportot, amit egy nagyon kezdő páros tart fel.
Ez már igazán bosszantó, erre tényleg nem érünk rá a pár férfi tagja megy elöl, visszafordulva meg, meg fogja a hölgy lábát, és illeszti a megfelelő helyre, miközben az a láncba kapaszkodik centiről centire haladnak, olyan helyen, ahol más csak lesiklik, és indul tovább.
Vannak, akik lepakolnak inkább, türelmesen kivárják, míg újra felkel a nap.
Nekem ez sok, megindulunk utánuk, a láncon belibbenünk a lány mögé, és ékes angolsággal beszólok a srácnak ”wait please! Is very slow!” így próbálom rávenni, legalább a nehezebb szakaszokon engedjék el a gyorsabbakat.
A lánc alján a falra tapadnak, és mint pezsgősüvegből a nedű, úgy indul meg a turista folyam a nyomunkban.
A kozi wierch következik, majd utána egy fekete/piros út, ami kicsit elbizonytalanít minket, mert a térkép nem így jelzi, tanácsot kérünk egy lengyel sráctól, hol ágaznak az utak, és merre. Segítőkész ő is, mint korábban mindenki, akivel beszéltünk, és még fogunk.
Meglepő módon, a parkoló őröket leszámítva, mindenki beszél angolul, többé-kevésbé.A megerősítés után, hogy jó irányba tartunk, folytatjuk utunk, a Prz nadBoczinowa dolinka felé.
Itt a hágóban kiválik ballra egy fekete út, itt sokan mennek tovább, a fekete tó irányába.
Csak mi, és még 2-3 csapat tart tovább, a Zadni Granat (Déli Gránát cs. 2239m) majd a Skrajny Granat (Északi Gránát csúcs) felé.
Itt egész kihalt a vidék, végre nyugalom szállja meg a hegyet, kissé félelmetes is, mintha csak magunk lennénk, pedig tudjuk, előttünk van még egy vagy kettő kiscsoport, és kiderül mögöttünk is, van egy csoport, akik már régebb óta vannak a nyomunkban (talán a zawrattól indultak).
A Gránát csúcson megpihenünk, fotózunk.
Beér minket a csipet csapat, felajánlják, hogy csinálnak rólunk fotót nagyszerű, ilyen úgy is ritkán készül!
Még molyolunk kicsit, intünk a másik csoportnak, nyugodtan előzzenek, ha gondolják, de nem akarnak menni.Na akkor hajrá, ne tartsuk fel magunkat!
Irány a Krzizne (kereszt nyereg)!
Félúton, beérünk egy csoportot.
Letelepszünk melléjük, eszünk még kicsit, megigazítjuk a fáslikat, fotózunk.
Aztán megérdeklődjük az egyik ifjú túrázótól messze van-e még a Krzizne?Gyorsan előkerül, vagy 3 térkép, számolgatás, méricskélés, még másfél órás út.
Felhívják figyelmünk, a térképen látható nem túl bizalomgerjesztő piros halálfejes jelre, ami az út nehézségét jelzi.
No, legalább a vége se lesz sétagalopp, nem fogunk ellustulni.
Indulunk tovább és tényleg izgalmas az utunk, a gerinc penge élén, illetve a falán kapaszkodunk tovább, leginkább biztosítás nélkül.
Már többször is azt hisszük utunk végére értünk, de mindig akad egy újabb gerinc, amin még át kell rágjuk magunkat.
Lassan de elérjük a nyerget, ahol elágaznak az utak.Északra, és délre futnak le a völgyekbe, a menházak irányába.
Mi az északi sárga úton indulunk tovább, le a Vörös tó felé.
Az ereszkedés felénél, már tudom eljött a térdem ideje, lassan de biztosan feladja a harcot!
Ezt sejtettem, csak abban bíztam, nem a gerincen teszi, a túra lényegét ki fogja bírni.
Úgy is lett, csak a meredek, hosszú ereszkedés tesz be neki, de az ilyen ereszkedés, senkinek sem ápolja az ízületeit.
Így aztán kicsit lassul a tempó, főleg a meredekebb szakaszokon.
Amint elérünk egy egyenesebb szakaszt, nekilódulunk.
Csak a lejtő a fájdalmas, de még így is elég jól haladunk.
Bízom benne rosszabb nem lesz, és azért tudunk haladni.
Lassan kezd sötétedni, a medvetámadás esélyeit latolgatjuk, de szerencsére csak egy vérzergével találkozunk!
Jópofa módon, velünk szemben közlekedik, a kiépített turistaúton, holott látja, szembe forgalom van.
Hat-nyolc méterre van, mikor úgy dönt, csak elenged minket, és nem esik a torkunknak.
Elérünk a tóhoz, leülünk kicsit, pihentetem a térdem, eszünk még keveset, nem sok maradt reggel óta, aztán felrakjuk a fejlámpákat, és indulunk, a Murowaniec menház felé.
Az út egyenes, így elég jól haladunk, de nem annyira, mint az a fényforrás a hátunk mögött!
Egyre inkább beér minket, ezért félre húzódunk, és várjuk, hogy megelőzzön.
10-20 s, és itt is van.
Megtorpan, talán furcsállja, hogy „üdvözlő” sorfal fogadja.
Ráköszönünk, és mi is meglepődünk, miért nem robog el mellettünk.
Szóba elegyedünk, mondjuk neki a Murowaniec Házba tartunk, azt mondja, ő is oda igyekszik, aztán megemlíti fenn a hegyen, van egy szép vasalt út, Orla percz (Sas út) nek hívják.
Na ja, mondja Imre, onnan jövünk!
Pontosabban a Kapsrowsky? Csúcstól!
Ez azért meglepi a vándort, és egy „nice”-al, és egy biccentéssel fejezi ki elismerését.
Aztán robog tovább, a törpefenyők közt, hamar eltűnik lámpájának fénye.
Lassan nem csak törpefenyők, de rendes, termetes fák közé érünk, és utunk kissé emelkedik.
Ez jobb, mint az ereszkedés, a térd jobban viseli, gyorsabbak vagyunk, de tudom, ennek meglesz a böjtje (mégis csak lefelé kellene menni a hegyről).
Egy sekélyebb patakon is átkelünk, mikor kiérünk az erdőből, aztán fel megint, most egy egész meredek domboldalon, aztán innen már csak ereszkedünk a menházig, ami úgy tűnik, mintha maga is hasonló tempóban bandukolna előttünk, nem akar közeledni.
Aztán teljesen elveszik a fák között, már csak reménykedünk, mihamarabb elérjük, és onnan már csak 1-2 óra lefelé a városig.
Még fél óra tán, és el is érjük a házat, bemegyünk megkérdezni, melyik utat ajánlják lefelé, a sárgát, vagy a pirosat.
A srác, akit ott találunk először kissé, ellenszenvesen viselkedik, csak morog valamit az orra alatt, aztán elsiet egy kollégájával az emeletre.
Míg visszaér kifújjuk magunkat.
Sokat nem fújkodunk, mert hamar visszatér, és mikor elrebegjük neki ismét kérdésünket, nagyon készségesen válaszol, hogy szinte mindegy, a két út ugyan olyan hosszú, és könnyű, de ő speciel a sárgát szereti jobban.
Még azt is felajánlja, hogy elvezet minket a kék út elejéig, amit el is fogadunk, és megköszönünk neki.
Na hajrá, már nincs sok hátra a srác, azt mondta 1. 5 óra gondolom nekünk (nekem) lesz vagy 2.
Elindulunk a kék úton, a sötétben, egyszer el is veszítjük a nyomot, ahol kiszélesedik a vidék, így azzal már nem foglalkozunk, hogy a sárgát megkeressük, jó, ha ezen leérünk.
Közben a szél is feltámad, mögöttünk hatalmas fekete felleg riogat minket még csak az kéne, hogy elázzunk.
A szél hideg, fel kell vegyük a polárokat.
Lassan beérünk egy fenyőerdőbe, és az út egyre rosszabb lesz, itt már nem, nagy lapos kövekkel van „kirakva” az út, mint a hegyen, vagy apró kavicsos, mint a ház környékén, itt öklömnyi, és nagyobb kövek vannak szétszórva.
A térdem már nem is érdekel, annak is örülni fogok, ha a bokám nem töröm ki!
Az út rémes, és fájdalmas egyre sűrűbben állunk meg pihenni, nézzük az órát, mióta jövünk, számolgatunk…
Már csak nem lehet sok hátra, már 2 órája jövünk a háztól, és tényleg, alig 20 perc, és hajnali kettőre be is érünk a városba..
Egy üzlethelyiség teraszán megpihenünk, előkotorjuk a térképet, hogy megnézzük, hová is lyukadtunk ki, mikor az út túloldalán lévő söröző felől, megindul felénk egy alak.
Odajön hozzánk, és valamit mond lengyelül.
Imre megkérdi tud-e angolul, mire mérgesen morog valamit, legyint, és visszaindul, a társasághoz, ahonnan jött, majd nemsokára egy másik illető lép oda hozzánk, és ő már angolul kérdi kell-e valami segítség, esetleg taxi.
Meglep minket, a segítőkészsége, és mivel még remegnek a lábaink, és azt se tudjuk, hol vagyunk, elküldjük, hogy kösz, de most nincs szükségünk semmire.
Pár perc múlva, mikor a térképen megtaláltuk, hol is vagyunk, és betájoltuk magunkat, Imrével odamegyünk a srácokhoz, és szólunk nekik, na most jöhet a taxi, meg hozzá a segítség (nyelvtudás).
Meg is rendelik a taxit, saját mobiljukon intézkednek.
Mikor végeztek, megköszönjük, és megkérdezzük, mennyi lesz a telefonos segítség, de a srácok csak mosolyognak, és legyintenek.
Két perc, és a taxi is megérkezik.
Még kis Lengyel segítség, hogy a térkép egyértelmű legyen, és már indulunk is a parkolóba, az autóhoz.
Már csak a szállásig kell elrobogni, fürdés, aztán jöhet a megérdemelt alvás…
Másnap, fél tízre terveztük az ébresztőt, de valahogy nem sikerült addig aludnunk.
Még Imre is átverte magát, elnézte az órát, és hamarabb felkelt, mint szeretett volna (na persze ehhez az is hozzá járult, hogy mi Tomival már egy félórája pakoltunk, zörögtünk).
Tizenegy körül, el is hagytuk a szállást, bementünk a sétáló utcába reggelizni, aztán elindultunk, na nem haza, mert úgy döntöttünk, még megnézzük, a „B” útvonalon található patakot, és annak vízeséseit.
A térkép, ugyanis jelöl több vízesést is, a Roztoka menháztól nem messze, így hát nekivágtunk, izomláztól terhelve, a kétórás sétának, ami lehetett volna kevesebb is, de a Palenica tisztás-i parkolóba nem engedtek fel minket, így a főúttól kellett sétálnunk.
Egy helyen, keresztezzük is a patakot, itt tényleg van egy vízesés, de reménykedünk, lesz ez még szebb is.
Hát nem!Megtaláljuk a zöld utat, ami a patak mentén halad, de csak zúgókat találunk, illetve elég nehéz hozzáférni a patakhoz, hogy lássuk egyáltalán.
Azért ahol lehet, hozzá férkőzünk, én meg is kóstolom friss vizét, aztán megkérdünk a rengeteg turistából egyet, merre van a vízesés.
Hát ügyesen el is magyarázza, hogy az itt van nem messze, 4-5 óra séta a Nagy tónál van, és hatalmas, és csodás.
Áháá…
Szóval a kis vonalkák a térképünkön, nem igazán vízesést jelölnek.
A Nagy tavi vízesést a hegyről már láttuk, illetve hallottuk is, biztos szép, de, hogy nem sétálunk, ma azért 4-5 órát, az biztos!
Így aztán kissé elszontyolodva indultunk az autóhoz, hogy hazafelé vegyük az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése