Az indulás, lévén nekem az első ilyen túrám kissé aggodalmaskodóan történt.
Akkor még magam sem hittem, hogy ennyire megpakolt bringával, lehet egyáltalán tekerni.
Tesztelés nem volt, így indulás előtt, az előszobában szembesültem, a csomagtartón tornyosuló 22 Kg-os felszereléssel.
Anyám arcán láttam, még egy ilyen megjegyzés és sírva fakad, ezért nem forszíroztam a dolgot, indulni kellett, a vonat nem vár!
Hát nem volt egyszerű, a IX. emeletről lecibálni a cuccot, ez kis késést eredményezett.
No gyí, mert lemaradok!
Félúton, Norbre hív, hogy merre vagyok, ő már a Keletiben.
Szuper, mondom, akkor vegyen jegyet mindkettőnknek, mert én, lehet épp, hogy csak beesek, majd.
Időben érkeztem, kapkodni nem kellett, volt kerékpárszállítós kocsi, épp befértünk ketten, az ajtók, meg a fal közé (nem ilyen pakkos bringákhoz tervezték, a rögzítést).
Kis szusszanás, cél Mezőkövesd!
Az út 1: 20-perc, így 10-óra magasságában megérkezünk túránk valós indulási pontjára Mezőkövesd vasút állomás!
Az eső szemerkél, mikor leszállunk a vonatról, ezért a gyorsabb, kényelmesebb, ám kevésbé hangulatos betonút mellett döntünk, a két lehetséges útvonal közül.
A városból kiérve 2.5 Km után egyből kis kihívással találom magam szembe, át kell küzdenünk magunkat az M3-s felett.
Szuper, gondoltam, jól kezdődik, ha már most kiszívja az erőm ez az emelkedő….
Akadály leküzdve, már csak taposni kell ezt a mai bemelegítő szakaszt, ami 28.5 Km.
Utunk során érintjük a Farmositanyát, majd Egerlövő után Borsodivánka következik, Négyes után Tiszavalk, és megérkezünk mai végcélunkhoz Tiszabábolnára, ahol beugrunk Norbre egy közeli rokonához, kis „pofavizitre”, ha már erre járunk.
S mivel egy óra körüli az idő, „kis” rakott káposzta is kerül, az asztalra, meg szőlő, desszert gyanánt.
A kedves vendéglátás után, indulunk tovább, le a holtághoz, ez már majdnem, maga a Tisza tó.
Norbre, mivel ismerős a környéken, tudja hová menjünk, van itt a holtág mentén egy kellemes, kis kempingszerű kiépített, rendben tartott tisztás, itt jelöljük ki a sátor, illetve a függőágy helyét!
Gyors táborverés, aztán estig pihi, meg fürdőzés a holtágban.
A hely kellemes hangulatú, tiszta, viszont nem túlzsúfolt.
Az utolsó mártózáskor, nem felejtünk szedni kevés sulymot, amit majd vacsora után, „desszertnek” szánunk.
Még néhány fotó, a tájról, aztán mivel kezd sötétedni, ideje tűzifát szedni a vacsorához.
A „tűzcsiholás” Norbre feladata, ebben ő a jártasabb, ezért én csak próbálom ellesni a szikravetős mozdulatot, amit később, még módomban állt gyakorolni.
A zacskós, páncélos eledelek, hamar elkészülnek, már csak a sulyom termését kell megfőzni.
Míg az fő, elfogyasszuk a vacsoránkat.
Jöhet a „desszert”!
A jelek bíztatóak, már ami az ízeket, a beltartalmat illeti, mert hozzáférni a tüskés, kemény héjú termés belsejéhez, igen nehézkes, ebből gondolom, sült csülök, vagy hasonló tartalmas finomság lehet benne, ha így őrzik!
Miután Norbre, a megfelelő eszközzel (F-1 túlélőkés) feltárja a csemegét (innentől ez az ő feladata), a gyanúm beigazolódik, ha nem is csülök, de ízletes, tápláló, keményítőben gazdag, a szelídgesztenye ízére, nagyon hasonlító ízű csemegéhez jutunk.
Hát, ezt is kipróbáltuk, és megérte, tápláló, ízletes növény.
Csemegének, vagy ha megszorulna az ember a vadonban, kitűnő eledel.
Este tíz elmúlt, kellemesen telt az első napunk, de ideje elvackolni.
Norbre még megörökíti, a feltűnően jól kivehető tejutat, mint a nap, záró fénypontját, és így vigyorgó arccal, teli hassal tesszük el magunkat holnapra.
Második nap reggel, hét óra környékén ébredünk, tisztálkodás, aztán táborbontás.
Nem kapkodunk, nincs miért, indulás előtt kevés reggeli, megbeszéljük, a mai útvonalat, és, hogy körülbelül hol verünk tábort, aztán kilenc óra körül nyeregbe pattanunk.
Úgy gondoltuk, nem a betonon hajtunk, faluról falura, hanem végig a gáton, hogy végig lássuk a tavat, hisz ezért jöttünk.
A gát e szakasza nagy szemű murvával szórt, ezért kissé rázós, de a bringák, jól bírják, és mi sem panaszkodunk, főleg, mert a táj, a levegő, a hangulat igen kellemes.
A madárfajok sokszínűsége, nagy létszáma elkápráztat.
Kár, hogy se időnk, se megfelelő felszerelés nincs nálunk madarászni kicsit (ide még vissza kell jönni).
Az első helyiség, ami a tóig leér, és így érintjük, Poroszló.
Itt található egy híd, amin a 33-as út szeli át a tavat, és megy egészen Debrecenig.
A későbbiekben, a Hortobágyig, mi is igénybe vesszük majd, de most megyünk tovább a gáton.
A következő helyiség Sarud, és mivel még fiatal az idő, úgy döntünk, beugrunk Suri faterjához, ugyanis már le volt zsírozva, ha erre járunk, és gond lenne, vagy megszorulunk valami miatt, Janibá korcsmája (Zöld béka) menedékül szolgálhat.
Probléma ugyan nincs, de egy kis hűsítő, diskurzus Janibá val, jól fog esni!
Így hát, leborítunk jobbra, be a faluba, közben hívjuk Surit, kell kis útbaigazítás, és, hogy szóljon faternak, jövünk!
Megérkezünk, a bejáratnál kikötjük „lovainkat”, szólok Norbrenak, bemegyek, megnézem, itt van-e a ház ura!
A kinti asztalnál, 2-3 vendég sörözik, végigmérnek, biccentünk egymásnak.
Belépek az üzlethelyiségbe, a levegő megdermed, mint mikor egy westernfilmben kivágódik a lengőajtó.
A kamera lassan svenkel, 2 helyi legény, és egy fehérnép szótlan méregeti a betévedt idegent (ki lehet ez a cowboy).
Az idegen odaszól a pultos lánynak:
-A főnök itt van valahol?
Hatásszünet!
A lány agyában cikáznak a gondolatok, vajon ki lehet ez, honnan ismeri a górét?!
Megszólal:
-Nincs még itt, de azért nézd meg az autót az udvarban, hátha hazaért…
Megköszönöm a segítséget, és visszaindulok a „hátasokhoz”, és Norbrehez.
Közlöm a hírt, fel kell hívni Surit, elkérni Janibá számát.
Már nyomnám a zöld gombot, mikor megcsörren a telefon: „hello, jövök már egy perc, és ott vagyok, addig igyatok valamit”.
Janibá volt, ő hamarabb jutott az én számomhoz.
Bemegyünk, most már ketten a korcsmába, s kikérünk 1-1 frissítőt!
Mire lecsúszik, megérkezik Janibá, aki fennhangon üdvözöl minket, és miközben beszélgetünk, meghív még 1 körre.
Körbevezet, megmutatja a házat, a háztájit, beszélgetünk, csak az időt nem nézzük, pedig az telik, és a táborhelyet, azért arrébb terveztük!
Hangot is adunk aggodalmunknak, miszerint lassan besötétedik, és még táborhelyet kell keresnünk,
Erre persze Janibá kedvesen invitál bennünket, hogy minek aludnánk, az erdőben, a vadak közt, mikor ágyban is tehetnénk, hisz van hely bőven.
Mennünk kell, mondjuk, hisz ennek a túrának ez a sava borsa, a vadkemping!
Így hát búcsúzunk, irány vissza a gátra, tekerünk, ahogy az út megengedi, s közben fürkésszük a lehetséges táborhelynek valót.
Balra a tó, jobbra, a gát aljában, erdősáv mögötte szántók.
Sarudtól 3.5Km-re, letérünk jobbra, az erdősávba, valamit, már, muszáj találni, sötétedik!
Amerre csak bóklászunk, keréknyomokba botlunk.
Norbrenak jó lenne, nem zavarná, hiszen ő függőágyban alszik, de nekem a sátorhoz nem lelünk alkalmas helyet.
Aztán felkiált, kotorjak tovább, ő megnéz valamit…..
Két perc, és jön vissza, mondom neki én nem találtam jó helyet, mire ő, hogy ő meg igen.
Eszébe jutott, hogy miközben jöttünk a gáton látott az egyik kanyarulatból egy kis horgászhelyet, és most azt nézte meg, jó lehet-e nekünk.
Elgurultunk, most már a tópartra, és tényleg, frankó kis placc várt minket, szűk bejárattal, de széles táborhellyel és még kis, stégszerűség is volt a vízben.
A hely nagyszerű, de idő már fogytán 20 percünk lehet még, mire ránk borul a sötétség.
Gyors táborverés, már rutinból, 10 perc alatt megvan.
Tüzet, most nem rakunk, a gázfőzőket használjuk, a vacsora elkészítéséhez.
Az este már nyugodt, így, hogy áll a tábor, a levesek főnek, a vízen kacsák kémlelik az idegeneket.
Vacsora, gyors zuhany, a zuhanytömlőből, a melegnek nem mondható vízzel, aztán fekvés.
Az éjjel, vízimadarak hangjai ringatnak álomba minket.
Harmadik nap, reggel, korán ébredtünk, nem is időztünk soká, nem akartunk az esetleg erre tévedő horgászoknak útjába lenni, mégis, most szembesültem az iszonyú mértékű környezetkárosítással, ami itt is kezd elharapózni.
A tavon, nagy felületű pillepalack szigetek úsztak, a reggeli fényben fürdőzve.
Igen lehangoló, és fölöttébb bosszantó látvány volt (és sajnos ezt az élő Tiszán is volt alkalmunk megfigyelni).
Így hát, csukott szemmel fordítottunk hátat a tónak, és indultunk tovább, Kisköre irányába(bár ez a kép sajnos a retinámba égett).
Dinnyéshát a következő falu, amit érintünk, innen már aszfaltozott a gát, így gyorsabban haladunk.
Hamar elérjük, a Kiskörei, Tisza II. lakótelepet, viszont a duzzasztón átvezető utat nem nagyon találjuk.
Egy közértet, azonban igen, ahol bevásárolunk, és a lakótelep szélén, egy padon megreggelizünk.
Aztán, mikor tovább keresgélünk, a vízmű kerítése mentén (mert minden jel arra utalt, erre kéne menni) bele botlunk, egy portásféle emberbe, akitől megtudjuk, jól sejtettük, a vízmű területén vezet az út.
Csak túl illemtudóak voltunk, ezért nem merészkedtünk be a vízmű területére.
Így aztán, a „portás” szélesre tárta a nagykaput, és elmagyarázta, merre kell csalinkázni, hogy átjussunk a duzzasztón.
A műtárgy érdekes volt, de sokat nem időztünk rajta, folytattuk utunk, immár a túloldalon.
Első város, ahová megérkezünk Abádszalók.
Itt a gát lezárva (gondolom a strand miatt) a városka szélén fojtatjuk utunk.
Kellemes, kisvárosnak tűnik, bár mi, csak a szélén gurultunk át, mégis jó hangulatú volt, főleg az érdekes „sziámi iker” szobor, amiről a néhány helyi, akiket megkérdeztünk sem tudta, mit is ábrázol valójában.
A város végén, vissza a gátra.
Egy óra elmúlt, a nap kegyetlenül tűz olvad az aszfalt, mi csak gurulunk, nyomjuk a pedált, nem túl keményen, túránk során gyakran megállunk, az etapok közben fotózni, vagy csak rácsodálkozni a táj szépségeire.
Ez most erről szól, látni, élvezni a vidéket….
Három óra körül megállunk kicsit, legurulunk a gát tövébe, szusszanunk, iszunk, harapunk kicsit.
Aztán indulunk tovább, Tiszafüred következik.
A gátat itt is el kell hagynunk, bevezet utunk a városba.
Most már viszont igyekeznünk kell, hat óra elmúlt tábort kéne verni.
Úgy tervezzük holnap, megnézzük a hírős nagy Hortobágyot.
Már csak azt kéne kitalálni, akkor most merre induljunk, le a 33-as úton a Hortobágy felé, vagy át a városon, fel a gátra a víz mellé, mert ugyi, a városban nem alhatunk.
Úgy döntünk, folytatjuk, a vízmentén a keresgélést táborhely után.
Hamar kiérünk a városból, fel a gátra, nyomás!
Már kezd sötétedni (megint).
Több horgász helyet is látunk, van, ahol horgásznak is, majd kiszúrunk egy rejtettebb, alkalmasabb helyet.
Még a bejáratot is el lehet rejteni, elég szűk, és dús a növényzet is, sőt, még egy karvastagságú lombos ággal el is lehet torlaszolni.
Beljebb, a vízpart viszont kellően széles, tiszta.
Norbre tábort ver, én tűzifát gyűjtök, aztán ő tüzet rak, és én verem fel a sátram.
A hely, fantasztikusan hangulatos, ez már maga az élő Tisza.
A tűz ropog, megmártózunk a hűs folyóban, aztán a tűz köré kuporodva beszélgetünk, főzzük a vacsorát.
Egy dolog van csak, ami itt nagyon zavaró lehet, a rengeteg szúnyog.
Rég tapasztaltam már ennyit, de azért a tűz közelsége, no meg a szúnyogriasztó kence segít.
Persze fürdés után, már nem igazán van kedve az embernek összekennie magát, így marad az igazi, bushcraftos megoldás, itt had idézzem Makrai Tibor István alezredest: „Eső, hideg, szél, rovarok ellen az úgynevezett mentális védekezés vált be a legjobban: vagyis nem kell vele foglalkozni.”
Mennyire jellemző ez, az egész túrára!
Lehetne nyafogni, hogy az első 3 óra tekerés után már végig (bármennyi pihenő is van közben) csak sündisznón ülve kerékpározik az ember, meg, hogy nem érzi már az ujjait, a combja, meg a dereka hasogat, a szúnyogok csípnek, és reggel, 10 fokban a hasonló hőmérsékletű vízben mosakodni, kellemetlen, de hát akkor hol marad az élmény, a túrázás szépsége.
Tehát aki nem tudja magáévá tenni Makrai ales tanácsát, az bele se vágjon ilyesmibe, hisz nem fogja élvezni!
Szóval, az este hangulatosan telt, ideje feküdni.
Még Norbre felolvas kicsit, a „hangyás” könyvéből, aztán elszenderedünk.
Reggel, gyors táborbontás, és érzékeny búcsút veszünk a szúnyogoktól.
Irány vissza Tiszafüredre.
A vizünk fogytán, így betérünk egy gyorsétterembe, hogy feltöltsük a kulacsokat.
Vendég még sehol, csak a két fura alak kezükben kulacs, pillepalack.
A lány a pult mögött, nem igazán érti a kérésünk, és félve pislog főnökére, tehet-e ilyet (ingyéééé, bármit is?).
A főnök bólint, persze, ez természetes.
A lány megkönnyebbül, és gyorsan feltankol minket.
Megköszönjük, és távozunk.
Egy parkban a padon megreggelizünk, aztán gurulunk keresztül a városon.
Egy benzinkúton, még megállunk, muszáj elkérnünk a kis helyiség kulcsát.
Tiszta, nagy a mosdó, így megragadjuk, az alkalmat, és kimossuk a pólóinkat.
Így már tisztán, frissen vágunk neki, a 33-as útnak.
Cél, a Hortobágy!
Az út kellemes (lapos) és ez lesz a második leghosszabb szakasz, 47.5 Km, bár a tegnapi is 46.5Km volt.
Az első szakasz 28.5 km-hez képest, ez igazán nagy ugrás, de már hozzá szoktak a lábaim, nem jelent gondot a táv, főleg, hogy 2-3 alkalommal is megállunk pihenni, fotózni.
No meg, az sem elhanyagolható segítség, hogy a nálamnál edzettebb, Norbre töri általában a levegőt, és én, ha nem maradok le nagyon, szélárnyékban tekerhetek.
Jobbra, az út mellett, bivalycsorda, talán már nem vagyunk messze.
Már csak pár kilométer, és keskeny folyóhoz érünk, még keskenyebb híddal.
Na, mondom, ez már lehet, hogy a kilenclyukú!
Á, mondja Norbre, az csak nem, az a Hortobágy jellegzetessége, nagyobb kell legyen.
Hát, mondom, pedig egyik ismerősöm, is nemrég úgy hajtott át rajta autóval, hogy észre se vette, pedig ezért jöttek.
Legurulunk a hídról, és csak így látni, oldalról, tényleg ez a hírős híd.
Hát, sajnos ez a leglátványosabb része a helynek.
Még az ustorpattogtató árusok is csak elszórtan vannak, nem csoda, vége a szezonnak.
A nagy pusztába, vagy a tóhoz, nem nagyon lehet eljutni, fokozottan védett tájvédelmi körzet, persze lehet, ha kicsit több időt tölt a környéken az ember, lehet találni érdekes szép helyeket.
Mi csak egy „skanzen” félét találtuk (nem volt nehéz, itt van mindjárt az út, a híd mellett jobbra) a szürke marhák közelségén, és egy vicces képű, kedves csacsin kívül,
nem sok érdekes volt itt, talán még a kilátó, meg a csárda, ahová be is ültünk, kis estebédre.
Aztán nekiindultunk a falun keresztül, hátha lelünk még valami érdekeset, de nem igazán.
Így kiérve a faluból elkezdünk alkalmas fészkelő helyet keríteni magunknak, mivel megint közeleg a nap vége.
A dolog megint nem egyszerű, Norbrenak, fákra lenne szüksége, hogy kifeszíthesse a függőágyát (említettem, hogy a pusztában vagyunk?).
Meg persze az sem lenne jó, ha a sátrat, már a főútról kilehetne szúrni.
No sebaj, balra az úttól, vezet egy út Kónya felé, no arra látunk néhány facsoportot.
Majd ott!
Hát a vidék, csak megviccel bennünket, mert ahogy közelebb érnénk, egy-egy facsoporthoz, kiderül, csak délibáb, vagy mi, mert vagy eltűnik, vagy nem is facsoport, csak ujjnyi vékony facsemeték.
A helyzet egyre kilátástalanabb, és bosszantó, mert a terep már rém nehéz.
Egy traktor nyomokkal, gazdagon tarkított ösvényen próbáljuk megközelíteni az újabb kiszemelt facsoportot, térdig gazban, de mintha távolodna (Alice, hasonlóképp érezhette magát a nyúl üregében).
A hangulat, nem túl rózsás, csendben erőlködünk, erősen sötétedik
Beljebb megyünk, egy legelőre, itt könnyebb a haladás, de célunk úgysem érhetjük el, feladjuk!
Norbre megszólal, van egy lehetőség még.
A függőágyát földön is fel lehet állítani, de még sose próbálta.
A cövekek is nála vannak, így itt az ideje kipróbálni a lógásmentes függőágyat!
Így már, csak olyan helyet kell, a legelő szélében találni, ahol nem esnek keresztül rajtunk a tehenek, ha korábban kelnének, mint mi.
Érdekes, de legalább annyi, a szúnyog, mint a Tisza parton.
De legalább segítenek a táborállításban.
Így kényszer hatása alatt, sokkal gyorsabban megy!
Gyors mosdás, egy félkulacsnyi hideg vízben, és huss, be a sátorba, illetve Norbre, a szúnyogháló alá.
De nem csak a szúnyogok figyelmét keltettük fel, egy szép nagy bagoly is átsuhan párszor, hogy ellenőrizze, a betolakodók elcsendesedtek e már.
Ötödik nap reggelén, lassan készülődünk, ugyanis a sátram nedves a reggeli párától, így nem szívesen csomagolnám el.
A felkelő nap sugaraitól, ahogy sűrűn forgatom, hamar megszárad.
Pakolás, aztán húzzunk innen.
Csalódás volt nagyon, ez a nagy Magyar puszta, főleg ezzel az estével…..
Próbáljuk, feledni a tegnapi estét, gurulunk vissza a falu központja felé.
Itt lekanyarodunk jobbra, mivel a térkép itt jelöli a vasút állomást.
Megállunk kicsit, kicsi kulcs elkér megint.
Itt már nincs az a patika tisztaság.
A peronon, a padon megreggelizünk, és megörülve a szép kék öntöttvas „nyomóskútnak”, hirtelen felindulásból, megmosdunk, hajat mosunk.
Nah, végre valami pozitív!
Így, most már felfrissülve vághatunk neki, az útnak
Nem pont arra megyünk, mint jöttünk, próbáljuk kerülni a sivár 33-ast.
Kilenc kilométerrel Hortobágy után, letérünk a főútról.
Ohat, Telekháza, Egyek az útvonal, sokkal kellemesebb, mint a 33-as volt.
Aztán beérünk Tiszadorogmára, illetve Dorogma a túloldalt van, át kéne jutni a komppal.
Keressük, a kiírást, hogy mikor indul, mennyi lesz a fuvar, sehol semmi.
Épp jön egy helybéli család, ők segítenek, mondják, nincs menetrend, ha van kuncsaft, indul a komp.
Szuper, de a komp a túloldalt van!
Szerencsére, a téblábolásunk a parton, észreveszi valaki a túloldalt, és átkiabál.
- Ha át akarnak jönni, csak kiáltsanak, átmegyek magukért!
Hát kiáltunk, hogy mennénk biza!
Erre az öreg révész beröffenti a motorost, és átkel értünk a Tiszán.
Aztán üdvözöl minket, és kemény 200 Magyar forintért vissza visz minket.
Tiszadorogmától, már csak 3.5 Km Tiszabábolna.
Ezt a rövid távot, hamar megtesszük, így az 5. nap délutánjára, kis Hortobágyi kitérővel, körbeértünk a tó körül.
A hely, már ismerősként fogad engem is, hisz itt táboroztunk első nap is.
Most kicsit több időnk jut élvezni a vizet, a napsütést, és a táborverés sem páni hangulatban telik, mint az előző napokban.
Hatodik nap reggel, tisztálkodás, sátorbontás, aztán begurulunk a faluba, feltölteni a víz és élelem készleteket, és megreggelizünk a bolt melletti padon. (ismerős szitu, nehogy otthonra is vegyek egy reggeliző padot).
Úgy döntünk, vissza Mezőkövesd felé, nem azon az úton megyünk, ahol jöttünk, hanem azon, amit az akkori szemerkélő eső miatt kihagytunk.
Sőt nem is álluk meg Mezőkövesdnél, és fejezzük be túránkat, hanem úgy döntünk, felmegyünk kicsit a Bükkbe, és majd Eger lesz a végállomás.
Így most Szentistván felé indulunk.
A falu határától, alig 2.5 Km-re kis gyöngyszem, egy, holtág fogad minket, körbe meg a nagy puszta.
A víz környékén, a szántókban, sok a kócsag, a gém, a vízimadár.
Szimpatikus a környék, így jó hangulatban kerekezünk.
Az út Szentistvánig, fantasztikusan hangulatos, megnyílik előttünk a puszta!
Még hogy, Hortobágy, ugyan, az semmi ehhez képest!
Itt igazán érezni a pusztai fílinget, teljesen más.
Persze, lehet, ha Hortobágy után tovább megy az ember a pusztában a 33-on, és megpróbál kitörni, jobbra vagy balra, hasonló tájra bukkan, de azt nem próbáltuk.
Szentistván után, mindössze 5 Km, és Mezőkövesden vagyunk.
Ez az út, kb. 2 kilométerrel rövidebb, mint a másik.
Nem időzünk, a városban, tekerünk tovább Novaj felé.
Innen, már változik a táj, dimbes, dombos kanyargós utakon haladunk, Ostoroson át, fel az Egri borvidékre.
Innen, már végig kaptató.
Az útba ejtett kis falvak nagyon szépek, tiszták, rendben vannak tartva pozitív meglepetés.
Napvégére, felkúszunk a szőlődombok tetejére, ahol megint, a sátorhely jelenti a gondot, mert ugye, domboldalon nehézkes a sátorozás.Hosszas keresgélés után, egy olyan szűk, gazos ösvényre tévedünk, ahol gyalog is nehézkes az előrejutás, nemhogy ekkora kerékpárokkal.
Így megállunk, és, Norbre előremegy felméri a lehetőségeket, érdemes-e tovább küzdeni, vagy vissza kell, forduljunk.
Pár perc, és jó hírrel érkezik, talált alkalmasnak tűnő helyet, bár a sátrat lehet, nehéz lesz elhelyezni.
Feltoljuk a bringát, a kiválasztott helyre, és tényleg nem rossz, a szőlők tövében facsoport, az Norbrenak ideális, és a sátramnak is találok, közel vízszintes felületet (kis fűnyírást követően), ahol felállíthatom.
A tábor áll, minden szuper!
Főzőcskézni nincs kedvünk, de nem is igazán vagyunk éhesek, faltunk kevés szőlőt útközben, meg persze itt is akad bőven, 1-1 fürtöt elmajszolunk.
Egyszer csak, a sátram fölött, a domb felől, motor zaj hallatszik, aztán meglátunk, egy öreg autót.
Egy idősebb férfi, meg egy hasonló korú nő szál ki belőle (hogy jöttek, ezek a szőlők között autóval?).
Úgy tűnik övék a szőlő.
Nem problémáznak, intünk, intenek, gondolom, levették a szitut, puttony nincs a hátunkon, nem szüretelni jöttünk.
Csak körbenéznek, aztán amilyen csendben jöttek, úgy el is tűntek.
A nap kezd lemenni, és a látvány, innen a dombtetőről, fantasztikus!
Lassan tűzbe borul az ég, és a felhők is vörösen izzanak.
Fotókon megörökítjük a pazar látványt, és ismét jó hangulatban zárul a napunk.
Amúgy, ez volt túránk leghosszabb szakasza, 50.5 Km.
Na fekvés, kezd feltámadni a szél, nem esik jól a gyors mosdás sem, főleg egy szál semmiben, egy nejlonszatyorban állva, kezemben pillepalackkal egyensúlyozva a szélben.
Alig tettük el magunkat másnapra, Norbre szól be a sátramba, hogy valami mozgást hall (ő közelebb táborozik az ösvényhez, és nyitottabb is a vacka), megnézi kik azok.
Rendben, mondom, és míg ő körülnéz, én is belebújok a cipőmbe, és elindulok a sötétben utána, halkan, óvatosan, nehogy zajt csapjak.
Aztán Norbreval találom magam szemben, visszafelé jön, azt mondja semmi gond, elmentek, csak egy fiatal párocska volt.
No, remélem több izgalom nem lesz ma már.
Így is lett, az éjjel nyugalomban telt.
Megint egy reggel, cihelődés, hogy még a kapások előtt elinduljunk.
Lassan begurulunk a városba, kóválygunk kicsit, nehezen találunk alkalmas helyet a reggelihez (a bolt előtt sincs pad, ahol meghúzhatnánk magunk).
Érdeklődünk kicsit a helyiektől, nincs-e a közelben valami park, ilyesmi ( a csini kutyás lány mondjuk, felhívhatna magához minket…..).
Hát nincs, így leülünk az ovi kerítésére, és itt reggelizünk.
Sok a kutyás erre, vannak jó fej kutyák, pl.: egy kis shar-pei, viccesen biceg, vidáman jön oda hozzánk, és nagyot rókázik elénk!
Fantasztikus!
Még jó, hogy már indulni készülünk, na menjünk, nem akarom a példáját követni.
Megindulunk, a 25-ös felé.
Mégpedig, északnak, fel a dombok közé, még maradt egy napunk, kihasználjuk az időt.
Én már eddig is féltem kicsit, a Bükki résztől, de eddig egész jól ment.
No lássuk, ez után, hogy megy majd.
Felnémeten keresztül kúszunk, Szarvaskő felé.
Innen, már végig völgyben megyünk, de letérünk a 25-s útról, és Mónosbél felé vesszük az irányt.
Pici kis falu, balra az út mentén sínek, a sínek mentén egy hatalmas fa épület meredezik.
Megállunk, muszáj lefotóznunk, ezt a múlt századi fa monstrumot, Egercsehi szénrakodóját.
Megyünk tovább, Bélapátfalván át, Szilvásváradig.
Meleg van, így Szilvásváradon megállunk fagyizni egyet, vagy inkább még egyet.
Hmm finom itt a fagyi, igazán jól esik, mehetünk tovább, a Szalajka völgyébe.
Azon tűnődünk, vajon bringával be lehet-e menni, nem lesz-e gond, de, semmi probléma, neki vágunk a völgynek.
Mit nekünk, kis Bükki völgy túra!
Hát, pedig belenyúltunk, rendesen a jóba, mert mint később kiderült, ez a szakasz lett a túránk kalandtúra szakasza.
A látvány, így körbezárva a dombokkal, pazar, először kis erdei pisztrángos tóhoz érkezünk, majd lassan elérjük a fátyol vízesést.
Itt a völgyben, már nem tűz a nap, sőt kissé hűvös is van.
Völgybe le, dombra fel, ösvény jobbra, aztán balra, és azon kapjuk magunk, hogy csak ketten küzdünk, a patakmentén, egy szűk ösvényen, pedig az elején elég sok látogató volt az úton.
Na térkép elő, tanakodás, hát az irány jó, de néhány ösvény nincs jelölve, így kissé letértünk az útról.
Na mindegy, haladni kell tovább.
Az ősvény egyre keskenyebb, a patakon is, vagy harmadszor kelünk át alkalmi léc hidakon. Utunkban kiölt fák!
A terep nem egyszerű, gyalog is fárasztó, küzdelmes, hát még két megrakott bringával!
De nem adjuk fel, ki kell érnünk, valami szélesebb jelzett útra.
Hát, az ösvényünk egyre meredekebben kezd emelkedni.
Már, már, tolni sem tudjuk a kerékpárokat, olyan meredek az ösvény, egyszerűen, nem tudjuk megvetni a lábunk.
Ekkor egy szinte függőleges fal tornyosul előttünk az út, erre vezet, cikk cakkban fel.
Legalá 30 métert emelkedik, 20 méteren belül!
Szép, ezt azért át kell gondolni, vagy visszafordulunk, a hosszú, gyötrelmes úton, és máshol keresünk kijáratot, vagy nekivágunk, a meredek falnak, és úgy folytatjuk utunk.
Hogy könnyebben dönthessünk, felküzdöm magam az ösvényen, letesztelve az utat.
Nem könnyű, de egy széles útba torkollik, ez bíztató, így e mellett döntünk!
Kicsit lelazítjuk a comb izmokat, főleg, mert én már bejártam az utat, félek kicsit, begörcsölhetünk.
Na hajrá, ketten küzdünk fel egy bringát, egyik tolja, másik, vonja, illetve kormányoz, fékez.
Nem kis munka, míg felküzdjük a bringákat, de megvan!
Na erre igyunk, meg pihenjünk kicsit, mert lángolnak a combjaim.
Kis szuszi, aztán indulunk tovább.
Egyre meredekebb az út, na nem mintha eddig nem emelkedtünk volna eleget.
Keményen kell nyomni, hogy haladjunk, de ha már eddig ilyen jól ment, hogy nem kellett tolnom, pedig ettől azért tartottam, akkor már, csak megcsinálom.
Mászunk, felfelé, mikor összefutunk, egy fiatal lánnyal, aki valamilyen katona sírok felől érdeklődött, de hát, tőlünk nem sok információhoz jutott.
Már visszafelé jött, nem sokkal előttünk adta fel a keresést, siet vissza, nehogy ráesteledjen, egyedül van itt az erdőben.
Mi viszont megyünk tovább, Norbre kicsit elhúz.
Lépésben haladok, és csak azért nem tolom még a bringát, mert az egész Bükki túrán, nem kellett leszállnom, meglepően jól bírtam, most már nem szívesen adnám fel.
Norbre eltűnik, egy jobbos kanyarban, 30 méter lehet odáig, na még egy kicsit, hajtom magam, hogy még ezt a kis szakaszt, meg még ezt a kicsit, lassan biztos enyhül már az emelkedő.
Nem bírom tovább, az jár a fejemben, mi van, ha ez a szakasz után a kanyar mögött, még hosszabb, még meredekebb emelkedő jön, azt már úgyse fogom bírni.
Feladom!
Megállok, lekecmergek a bringáról, és betolom a 20 méterre lévő kanyarba.
Befordulok, Norbre a kanyar után áll 20 méterre, egy domb tetején, egy elágazásban.
Jobbra egyenes, balra lejtő.
Neeeee!
Ezért lett oda a büszkeségem, 30-40 méteren múlt!
Lekonyult arccal tolom a bringát Norbrehoz, kicsit szusszanunk.
Egy dolog vígasztal csak, a lány is rosszkor adta fel, itt a dombtetőn van a világháborús emlékmű, amit keresett.
Jobbra fordulunk, erősen lejt az út, itt már csak a fékkel kell ügyesen bánni, és a vízmosásokban jól manőverezni.
Hamar leérünk a dombokról, már nem lehet sok Bélapátfalváig, de a faluba már nem megyünk be, szállást kell keresnünk.
Bemegyünk, balra egy ösvényen, és kis, egymástól 40-50 méterre elszórt, kulcsos házakra bukkanunk.
Fantasztikus, még kis fedett terasz is van az egyik előtt.
Ez lesz a ma esti táborhely.
Korán van, így még jut idő kicsit körülnézni a környéken.
Igazán szép hely, hangulatos bükkös mindenfelé, az egyik út feletti nyiladékban holló húz át párszor, de lefotóznom sajnos nem sikerül.
Többször is hallom, látom még, és másnap is van szerencsém megfigyelni, párjával együtt.
A házikó előtt próbálok sátrat verni, de a talaj annyira köves, hogy nem tudok egy cöveket se leverni.
Sebaj, Norbre javasolja, fészkeljem be magam a teraszra, így is teszek, ő meg a ház melletti fedett rész oszlopai közé feszíti ki a fekhelyét.
Miközben a sátor rögzítéséhez kerestek köveket, rábukkantam egy hatalmas hangyabolyra volt, vagy 80 cm magas, és vagy 150 széles.
Ilyet, még nem láttam, igazán impozáns látvány volt.
Mikor visszaérek, látom Norbre a fedett részen kuporog, valamit nagyon vizsgálgat.
Kérdésemre, hogy mivel bíbelődik, azt mondja hangyák, na mondom, az van bőven, elmesélem a felfedezésem.
Elmélkedünk kicsit a hangyákon, a viselkedésükön (és persze fekvés után felolvasás is lesz a „hangyás” könyvből, ami igazán érdekes, izgalmas) aztán neki állunk vacsorát főzni, most gyakorolhatom kicsit a szikravetés tudományát, a gázfőzőmet igyekszem meggyújtani szikravetővel.
Előbb utóbb sikerül is, így hozzálátunk a főzőcskéhez.
Hűvös van, így az étel az elején éget, aztán mire elfogyna, már kihűl.
Jön, a rutinos, hideg vizes mosdás, aztán be a hálózsákba, a ma éjjel hűvösnek ígérkezik.
Így is volt, reggel 10 fok körüli az idő, lassan tápászkodunk, mint a hidegvérűek.
A nap nehezen talál utat magának, a lombok, a dombok között, ezért úgy döntünk, pakolás amilyen gyorsan csak lehet, aztán ki az erdőből.
Ez jó ötletnek bizonyult, lejjebb, de még a falu előtt, az erdő bejáratában, nagy, rendben tartott tisztás, forrás kúttal, szemetessel.
Igazi, kis piknikező hely.
Nagyszerű, itt mi is letelepszünk kicsit, sütkérezni, felmelegedni a napsugarakban fürdőzve.
Meg persze elfogyasztani a reggelinket, amihez jól esne valami ital, de ugye csak vizünk van.
Norbre meg is jegyzi, főzhettünk volna fenyőtű teát, de hát nem szedtünk leveleket.
Sebaj, mondom, én is szívesen kipróbálnám, visszamegyek szedek keveset
El is szaladok, és megtömöm a zsebeimet zsenge fenyőtűvel.
Készülhet a tea.
Hamar megvan, és a harapnivalóhoz így már itóka is akad, ami igazán jó ízű, főleg, kis alma darabokkal megbolondítva.
Minden fantasztikus, az idillt, csak három motoros zavarja meg, akik felfelé indultak a dombokra.
De kis idő múlva, megint itt vannak, berreg alattuk a fémszörny, veszett kutya ként mar a hangjuk a táj csendjébe.
Nem tetszik, nem tetszik egyikünknek sem, akik a csend, a békés erdő miatt vagyunk itt.
Egyre feszültebbek vagyunk, a motorosok nem tűnnek el, hol elmegy egyikük, hol mindhárman, aztán megint visszajön az egyik, most már valamit tenni kell, fel veszek egy almát, ha más nem fejbe dobom valamelyiket kapjon már észbe, merre járnak.
Megindulok feléjük, az egyik eltűnik az erdőbe, a másik megáll, nekem háttal, így oda jutok hozzá, mielőtt elszelelne.
Fennhangon kérdem, mit művelnek itt, nem gondolja, hogy zavarják az erdőt, és, hogy a sorompó sem véletlenül van az úton?
Azt mondja, mennek már, meg, hogy az apja a fővadász, hát mondom szomorú, hogy erre tanít az apád, annak is lehetne több esze annál, mintsem, hogy csapatostul küldje a fiait az erdőbe motorozni.
Nem szól semmit, megy a többi után, én meg vissza a reggelimhez, igyekszünk megnyugodni, a kellemetlenség után.
Ez, hála istennek, hamar megy, így nem nyomja rá bélyegét a nap hátralévő részére, mely azon az úton zajlik, amin jöttünk.
Irány Bélapátfalva, onnan meg, Eger, a cél.
Az út, csalóka, mintha felfelé kéne mennünk, de mégis gurulunk.
Ezt idefelé is tapasztaltam, úgy tűnt egyenesen haladunk, vagy mintha még lejtene is az út, de mégis erőből kellett taposni, és így is alig haladtunk.
Mindegy, sőt így még élvezetesebb is, mintha megtáltosodtam volna.
Gyorsan átvágtatunk, az útba eső falvakon, és hamar Egerbe érünk.
Innen indulunk, majd haza vonattal, de még van időnk, megnézzük a székesegyházat, és elgurulunk, a Dobó térre, megeszünk egy fagyit, fotózunk.
Aztán legurulunk az állomásra, és keresünk, egy megfelelő vonatot.
Közel egy órát is várnunk kell, mert nem rég ment el egy megfelelő (ami kerékpár szállítására is alkalmas)
Nem gond, addig megtudom, mi a vége a hangyás sztorinak, és lassan a miénk is véget ér, már csak fel kell küzdeni a bringákat a beérkező vonat megfelelő kocsijába.
Hát ez nem az, amire számítottunk, nincs hely a kerékpároknak, pedig a menetrendben még jelezve volt a megfelelő kocsi.
Mindegy, tovább nem várunk, feltuszkoljuk a bringákat, és bekötözzük őket, a két kocsi közti átjáróba, mi meg befészkeljük magunkat egy közel eső fülkébe.
Az út nyugodtan, csendben telik, még csak nem is unalmas nagyon, mert minden megállóban figyelni kell a fel, illetve leszállókra, mert a bringák elzárják az utat, és, van, hogy hölgyeket kell átsegíteni a szomszéd kocsiba, kocsiból.
Az egyik állomáson be kell várjunk egy gyorsvonatot, ez félórás késést okoz, így fél nyolc körül érünk a Keletibe.
Hát vissza értünk, már csak egy keveset tekerünk együtt, aztán Norbre leborít jobbra, így egyedül nyomom az utolsó tízest hazáig.
Érdekes, meglepően gyors vagyok, talán a forgalom húz, nem tudom, de húszas fölötti a tempó, csak somolygok útközben, igazán kellemesen telt ez a bő egy hét, rengeteg élmény feldolgozása vár rám, és végre mindezt az ágyamban tehetem, egy jó meleg fürdő után.
2008-08.24-31
2008-08.24-31
Ezt mindenképp meg kéne ismételni, de legközelebb, két hét kéne, és mondjuk a Balaton körül! ;-)
FOLYT KÖV!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése